Súgópéldány

Tolsztoj klasszikus regényéből adaptált darab látszólag egy fiatal szerelemről szól, és két ember egymásért való küzdelmét mutatja be, azonban hamar nyilvánvalóvá válnak azok a bensőséges és szignifikáns kérdéskörök, amikkel az előadás során szembesülhetnek a nézők. A szerelmet, mint olyat sem hagyja kibontatlanul, de nem áll meg a felszínen, hanem egészen mélységig hatol. Az adaptáció felhívja a figyelmet arra a perzselő vonzódásra, melyet a lelke mélyén minden ember remél, azonban csak keveseknek adatik meg, hogy nyakig merüljenek benne. Projkovszki Annája magában hordozza az önzetlen szerelem gyermekiségét, mégis megtartva egyfajta kimértséget, és tisztes távolságtartást. Beleőrülve a kettősségbe, azt a gondolatfeltevést járja körül, hogy egy ember meddig képes elmenni egy szerelemért, mit hajlandó kockáztatni, valamint, hogy ér-e annyit egy ilyen emberi kapcsolat, hogy minden mást feladjunk érte? 

A mély érzelmek mellett az előadásban szerepet kap a testiség is. Belengi az egész darabot a a szexualitás, az érintések jelentősége. A díszleteknek köszönhetően a színváltozások is gyorsan zajlanak, ezáltal számos helyszín megmutatható – egyik pillanatról a másikra változik a tér, csakúgy, mint a szereplők érzései. Egy szentimentális, finom jelenet nemes egyszerűséggel billen át egy túlfűtött pajzán bordélyház bemutatására. A két véglet; az érzelmi kielégülés a fizikai örömökkel párhuzamoztatva teremt egy kellemes arányt a teljes darab során. Se nem túl sok, se nem kevés, az érem mindkét oldalát bemutatva válik egy impulzív élménnyé a majdnem négy órás játékidő. 

Ebbe a végletekig húzott miliőbe szövik bele az alkotók a társadalom mérgező, végletekig ítélkező szerepét. Az ujjal mutogatás, egy adott közösségen belüli megbélyegzés szinte kézzelfoghatóvá válik, tetőfokára helyezve ezzel a nézőben keltett feszültséget. Kiemelkedik ebből a látszólag elfogadónak és szeretetteljesnek mutatott népességen belüli ármánykodás, a külcsín és belbecs közötti hatalmas szakadék. 

Kinek van joga elítélni a másikat a tettei, és az érzései miatt? Annán keresztül megelevenedik az individuum kérdésköre, miszerint érdemes-e, kell-e vállalnunk önmagunkat egy olyan világban, ahol minden és mindenki próbál olyanná formálni, mint a többiek? Ez leginkább akkor érezhető, amikor Anna Karenina ott hagyja családját és gyermekét a szerelméért. Egy végletekig szerelmes családanya, megteszi a legmerészebb lépést; vállalva a következményeket, elhagyja a számára legfontosabb embert a világon: gyermekét. Azonban a darab felhívja figyelmet arra a tényre, miszerint az ember minden döntésével nyer, és egyben veszít is valamit. 

Veszítünk, és sebeket ejtünk magunkon, olyan hegeket okozva ezzel, amivel együtt kell tudni élni. De egy kirekesztett társadalomban, lelki horzsolásokkal hogyan lehetünk szabadok, és boldogok? Ezek a bensőséges kérdésfeltevések bújtatva, a figurák szemüvegén keresztül kerülnek kibontásra. A szereplők döntései, sorsai kézzel foghatóak, csupa mai, hétköznapi nehézség, amivel magunk is szembesülünk. Alekszej Karenin karakterének megjelenítésében nyilvánul meg a leginkább az elszakadás „válásán” keresztül, és az ezáltal keletkezett fájdalom kérdésköre. Az élet magában hordozza a veszteségeket, az elengedést, de van-e fájdalmasabb annál, mint amikor elveszítjük azt, akit a legjobban szerettünk? Elfojtott düh, harag, az emberben elfojtott fájdalom kivetülései, mind végigkísérik az előadást. Tolsztoj orosz regényének színpadi adaptációja tükröt mutat a nézőknek; olyan mindenkiben lappangó belső érzéseket, indulatokat elevenít meg a pódiumon, ami által bárki azonnal magára ismer, azonosulni képes az előadással.