Súgópéldány

Idén nyáron jelent meg a Lector Kiadó gondozásában Vincze Ferenc novelláskötete, A hegyi hódok tündöklése és bukása. Összesen huszonnégy – többnyire 3-4 oldalas – szöveg található benne. Adja magát a kérdés: mi tart össze – ha összetart egyáltalán bármi – ennyi novellát? És a könyv olvasását követően a válasz is adja magát: a hódok – amik közel a novellák felében előkerülnek –, illetve a homály. 

A címadó állatok szakaszosan bukkannak fel a történetekben. Ideig-óráig el-eltűnnek, aztán visszatérnek, az olvasó pedig megörül nekik, mint egy régen látott gimnáziumi osztálytársnak a Deák téren. Néhány oldal múlva aztán jön a metró. Az egyetlen különbség, hogy a kötetben a felek nemsokára tényleg találkoznak egymással. 

A „kis úszásigényű, apró testű” – eposzinak ható – jelzőt magukon viselő hódok a történetek végére folyton-folyvást eltűnnek. Ahogyan az emberből a remény. „Az indulás ideje eljöve, mondta valaki egyszer (…) csak hát a megérkezés az, ami várat magára” – mondatja Vincze az egyik szöveg főhősével. 

A hódok eltűnnek, a játékosság azonban szinte végig velünk marad a könyv során. Leginkább szembetűnő módon úgy, hogy teljesen szürreális jelenségek – mint például egy vörös panda koporsóban – bukkannak fel egy alapvetően reálisnak ható világban – például egy iroda közepén.

És tulajdonképpen a homályt is kezelhetjük játékosságként. A szövegek rendre kérdőjeleket hagynak maguk után. Miért történik az, ami? Mi történik egyáltalán? Ha úgy vesszük, az olvasó a saját hozzátoldásaival maga is történetmesélővé válik. Persze ez általánosságban is igaz az irodalomra, de erre a könyvre – amennyiben az igazságot lehet egyáltalán fokozni – még inkább az, hogy ahány ember, annyiféle A hegyi hódok tündöklése és bukása is. Annyi különféle magyarázat arra, hogy az erdész miért várja keddenként a csermely felett a hegyi hódokat, vagy hogy a település egy frekventált helyén miért zárnak be sorra az újabb és újabb üzletek. 

És ez a történetépítmény – mondjuk gát, ha már hódokról van szó – olykor stabilnak, máskor viszont inkább ingatagnak látszik. Mert persze érdekes a homály, a szövegek után maradt kérdőjel, azonban csak egy pontig. A kérdés az, hogy mennyire húzza be a maga világába az olvasót az adott írás. Belépünk-e annyira, hogy érdekeljenek a létrehozott világ talányai? És e tekintetben billeg a könyv itt-ott. Egyrészről a három oldal olykor nagyon kevésnek bizonyul. Nem közhelyes vagy sablonszerű a stílus, ám mégsem elégséges ahhoz, hogy az ember a történeten belül érezze magát. Van, hogy a nemtudásunk felülmúlja a kíváncsiságunkat. Mindemellett pedig – látszólag az iméntieknek ellentmondva – néha egészen terjengősnek tűnik a szöveg, amibe került egy-két jó duma, például „Ki tudja, bűn-e megölni a disznót, legyen az Ferenc vagy éppen Ferdinánd?”, másutt azonban inkább erőltetettnek hat a szójáték, például mikor egy vonzó határőrnőről azt írja, hogy „a látvány mag(á)ért beszél”. 

Homályos hódok és vegyes élmények. Így állunk fel a végén. Egyes történetek elfelejtődnek, mások talán tovább dolgoznak bennünk. A magunk részével töltjük fel a homályt, aztán el is gondolkozhatunk a saját verziónkon, hogy mit mesél nekünk, rólunk. Egy bizonyos: ha legközelebb kirándulunk, és a csordogáló patak felől csobbanás hallatszik, egyből a kis úszásigényű, apró testű hegyi hódok jutnak majd eszünkbe.