Súgópéldány

Reggel, napi rutin. Kenyeret a pirítóba, megég persze. A kenőkéssel próbálod lekaparni az elszenesedett részeket, majd a vajjal együtt rögvest viszed fel ismét. A küszöbben elakad a zokni alja, a kenyér lecsúszik a tányérról. Persze a vajas felén landol a konyhakövön. Murphy törvénye, dörmögöd magad elé. Tereza Boučková könyvében jó néhány ilyen történettel találkozhatunk, az egyetlen különbség, hogy toastkenyerek helyett emberi sorsok esnek folyton-folyvást a vajas oldalukra. 

Őrülten szomorú történetek címmel jelent meg – a cseh eredeti után hat évvel – 2019-ben Tereza Boučková novelláskötete a Magyar Napló gondozásában. Árulkodó a cím, egyfelől formailag, hiszen nem egy nagy lélegzetvételű történet bontakozik ki a könyv lapjain, hanem összesen tizenhárom kisebb. Másfelől a tartalomra is utal, őrülten szomorú, mondja. Első pillantásra túlzónak tűnik. Nem az. 

Ha egy szóval kellene leírnom ezt a kötetet, azt mondanám: veszteség. A tizenhárom történetből, ha pusztán a gyermek elvesztésének tematikáját ragadjuk ki, akkor is négy különféle móddal találkozunk: abortusz, halál, a gyerek megőrül, vagy épp távol költözik. A párkapcsolat esetén ez a szám három: egymás melletti elmagányosodás, válás, halál. Tizenháromból tizenkettő szövegben szinte kiszúrja a szemünket a veszteség élménye. Egy kivétel akad: a nő, aki soha el sem érte a vágyait – persze a vágyak elvesztésének kérdéséről lehetne lamentálni. 

Mindezzel együtt az olvasó nem vágja fel az ereit két novella között. A szövegek stílusukban ugyanis nem játszanak rá erre a sötét hangulatra. Az élethelyzetek nincsenek innen vagy onnan megvilágítva, nincs feljebb húzva a kontraszt és nem is fekete-fehér a kép. Inkább olyan olvasni, mintha egy ismerősöd mesélné, aki egy ismerősétől hallotta az adott sztorit. Szerencsére – azt szögezzük le – az ismerősöd alapvetően jól mesél. Könnyedén, sőt olykor humorosan. 

Persze olykor túlságosan távol helyezkedik a történettől, így meginog a hitelesség és az átélhetőség élménye. Például mikor a feleséget egy baráti vacsorán a másik pár férfitagja sértegeti, a férje pedig ezt szótlanul hallgatja. A feleség egyszer csak elviharzik, csalódott és rettentő dühös, így ül a szobájában a gyerekével. A kérdés: ebben a helyzetben beszél bárki olyan szelíden, hogy „sajnálom, hogy apa nem állt ki mellettem”? Mint amikor az ember belerúg az asztal sarkába, és azt mondja, hogy a kutya meg a macska rúgja meg. 

Máskor azonban ül ez a könnyedség, például miután a feleség bejelentette a férjének, hogy a szeretőjéhez költözik: „Elköltözöm. Mondta a felesége. Hozzá költözöm. Aha, mondta (a férj), mintha csak most értette volna meg, hogy miről van szó. És nincs szükséged segítségre? Kérdezte, mint egy komplett idióta”. 

Ami viszont egyértelműen a kötet pozitívuma, az az ismerősség érzése. Ismerjük az egymástól elhidegült párokat, a nyaralóövezetben zajongó szomszédokat, az együtt nyaraló baráti társaságot. A bicegő öreg nénit. Így hát – még ha a narráció nem is mindig talál be – maguk a figurák képesek életre kelteni a szöveget az olvasóban. 

Boučková könyve tartalmilag fekete, stílusában fehér. Helyenként talán emiatt egy kicsit szürke is. Ha üzenetet szeretne suttogni, az valami olyasmi lenne, hogy az élet nem más, mint egy kertben felállított kártyavár, ami önkéntelenül várja a következő szellőt. Hogy mi marad utána? Egy összedőlt kártyavár, mellette egy sírdogáló gyerekkel. 

Tereza Boučková: Őrülten szomorú történetek