Mihez kezdenél, ha kezedbe kapnád a túlvilág térképét? A két út könyvében egy „multiverzumvándor” két lehetséges jövőjét ismerjük meg, miután majdnem életét veszti. Jodi Picoult idén megjelent regénye a tudomány fellegvárát, Bostont és a kultúra bölcsőjét, Egyiptomot köti össze.
Rózsaszín égbolt, fekete madarakkal
Kezembe vettem A két út könyvét, és úgy éreztem, hogy ezt pont nekem írták. Ez azért okozott meglepetést, mert sosem szerettem igazán a regényeket, inkább az életrajzjellegű könyvek vonzottak. Egyiptom iránti érdeklődésem miatt mégis jó választásnak tűnt Jodi Picoult műve. Egy történet, mely egyaránt magába foglalja Egyiptom misztikus világát, a kvantumfizika legmodernebb kutatásait és a szerelem sokoldalúságát. Leginkább mégis azért volt kedves számomra ez a pár száz oldal, mert nyíltan és szépen ír a halálról.
Most, amikor egy világjárvány közepette napi szinten találkozunk az elmúlással a médiában, a közvetlen környezetünkben, vagy éppen akkor, amikor a természetre nézünk. Hiszen az ősz is azt a búcsút szimbolizálja, amit a lélek a testnek mond. Ahogy a színes lombkorona lehullik, és csak az üres ágak maradnak, a test is úgy válik porrá, amikor elhagyja az éltető lélek. Egy olyan helyzetben, amelyre nehéz szavakat találni, ez a könyv belém töltötte az összes hiányzó gondolatot.
Bár a borítón egy sötét alakot látunk, felette pedig a messzeségbe tűnő madarakat, a halvány rózsaszín égbolt miatt mégis könnyed irodalomra számítottam. Beigazolódott azonban számomra, hogy milyen csalóka a borítóról ítélkezni. Ahogy ugyanis haladtam fejezetről fejezetre, egy igazán mély lélektani regénnyel találtam szemben magam.
Ozirisz birodalmában – történelmi háttér
Különleges sírt találtak 2012-ben a közép-egyiptomi Dajr al-Barsa nekropoliszban, hét évvel később pedig ugyanennek az ásatásnak folytán bukkantak a Két út könyvének legrégebbi ismert másolatára is. A túlvilághoz készült „útmutató” a legkorábbi illusztrált könyv, amelynek szövegeit általában koporsók belsejére festették. Mindig tartozott hozzájuk egy térkép is, két tekervényesen haladó vonallal. A felső kék, az alsó fekete, a közöttük levő területeket pedig vörös színű lángfolyam választja el. Ezek jelenítik meg a címadó két utat, amelyeken át a halott az alvilágba, Ozirisz birodalmába juthat.
Picoult azonos című regénye hosszasan vezet be az egyiptomi mitológia varázslatos világába. A könyv ötlete akkor jutott a szerző eszébe, amikor fia megkezdte egyiptológiai tanulmányait a Yale-en. Az íráshoz így hiteles információgyűjtemény állt rendelkezésére, a kötet mégsem hat fárasztóan tudományosnak vagy szakmainak. Az izgalmas regéket, például Ré, a Napisten egyesülését Ozirisszel, a történet drámáiba beágyazva találjuk. Az ókori egyiptomiak a Napisten megnyilvánulásának gondolták Oziriszt, vagyis a két istenség olyan volt, mint az érem két oldala. Úgy hitték, az elhunyt lélek Réhez hasonlóan mindennap újászületik, és egyesül a testével. Ezért is kísérte olyan nagy ceremónia a temetkezési szertarásokat.
Halál előtti utolsó pillanat
A főszereplő Dawn összeveszett a férjével, hátrahagyta a családját és repülőre szállt. A gépnek azonban kényszerleszállást kell végrehajtania.
„Úgy hallottam, hogy a halál előtti pillanatban az ember élete lepereg a szeme előtt.” – írja a szerző Dawn bőrébe bújva. De a kritikus pillanatban a hölgy sem a férjét, sem a lányát, sem a testvérét nem látja maga előtt, csakis a régi szerelmét, akit Egyiptomban hagyott el. Miután a kevés túlélő között találja magát, elhatározza, hogy még aznap Kairó felé veszi az irányt és visszautazik Wyatthez.
A könyv ezután az eredeti egyiptomi alkotás szimbolikáját követi. A fejezetek egyik fele a fekete csíkot vázolja fel, amely a szárazföldi utat jelentette a túlvilági térképen. Ezekben a részekben Dawn próbálja helyrehozni azt a döntését, hogy sohasem valósította meg az álmát. Az egykori doktoranduszhallgató ugyanis egyiptológus szeretett volna lenni. Egyik nyarát Deir el-Bersában töltötte, ahol beleszeretett a vetélytársába és együtt álmodták tovább a jövőjüket, benne számos felfedezéssel. A valóság – vagyis a halál – azonban közbeszólt: Dawn édesanyja rákos lett és csak pár hete maradt hátra. A lány visszaköltözött Bostonba, hozzáment egy kvantumfizikushoz és haláldúlaként kezdett el dolgozni.
Kék vonal és vízi út – vagyis a multiverzum elmélet
Minden második fejezetben egy olyan lehetséges jövőképpel találkozunk, amely a rövidebb utat, a kék vonalat meséli el. Az tárul elénk, ahogyan Dawn visszarepül Bostonba férjéhez, Brianhez, és megpróbálja összeilleszteni szilánkokra tört házasságának darabjait.
A szerző gyakran él a fizikából vett hasonlatokkal, így köti össze az egyiptomi mitológiát a legmodernebb tudományokkal. Brian számtalanszor mesélt feleségének a párhuzamos világok elméletéről, mely szerint több, akár végtelen idősík is létezhet. ( A könyv Schrödinger bizonyítási kísérletét is említi, melyhez elég egy macska, egy doboz és egy puska.) Dawn tehát valódi „multiverzumvándor” és ahogy a jelenben kibontakozik a jövője, úgy tárul elénk a múltja is, a sűrű visszaemlékezéseknek köszönhetően.
Kiderül, hogy a látszólag könnyűnek tűnő út nem is biztos, hogy könnyebb. Mert lélekben a halálszerű élménynek köszönhetően csak Wyatt jár Dawn fejében. Haláldúlaként olyan betegekkel tölti napjai nagy részét, akiknek az életéről lemondtak az orvosok. Feladata az, hogy gondozza őket és valóra váltsa utolsó kívánságukat. Így ismerkedik meg egy vele egykorú festőművésznővel, aki szembesíti saját magával.
„Az ember azért lesz művész, mert képtelen magában tartani a lelkében dúló viharos érzelmeket. Egy érzelem, amire nincsenek szavak. Azok, akik kényelmes életet élnek, akik elégedettek, nem teremtenek műalkotást.”
Majd a haldokló hölgy beszámol arról, hogy egy dolgot bán az életében: amikor elhagyta egykori szerelmét, akitől festeni tanult.
„El lehet törölni egy régebbi törésvonalat, ha az ember visszamegy oda, ahol minden megváltozott?”
A szárazföldi utat bemutató fejezetekben lassan újraéled a szerelem Wyatt és Dawn között, annak ellenére, hogy a kezdetekben egyikőjük sem tudta, hogy mit kellene mondania a másiknak. Különösen azért, mert már annak idején, tizenöt éve sem volt felhőtlen a kapcsolatuk. („A szerelem és a gyűlölet ugyanannak az éremnek a két oldala.”)
Dawnnak nem volt szimpatikus a grófi családból származó férfi nagyképűsége és állandó okoskodása. Wyatt pedig sértve érezte magát, miután megtudta, hogy szaktársa hozzá hasonlóan a Két út könyvéről tervezi írni a disszertációját. Miközben viszont együtt feltártak egy ősi sírt, rájöttek, hogy nagyon szeretnék a nevüket egymás mellett nyomtatásban látni. Egy holdfényes este a sivatagban nyilvánvalóvá vált, hogy egymásnak lettek teremtve.
„Istenségként születtél meg. A fejed Ré. Az arcod az Utak megnyitója, az orrod az isteni sakál. A szemed Ré-Atum két gyermeke. A nyelved Thot. (…) A két oldalad az Isteni kijelentés és az Isteni Szakarabeusz. (…) Minden részedben ott az istenség.” – idézte akkor Wyatt. Ez egy olyan kitörölhetetlen emlék volt, ami még tizenöt év után is bennük motoszkált.
„Az, hogy mit tudsz, egyáltalán nem olyan lényeges, mint az, hogy kit ismersz…”
Az ókori egyiptomiak hitték, hogy a teremtés előtt csak egység létezett – nem volt sem halál, sem születés, sem fény, sem sötétség. Mindössze egy felismerhetetlen őselem, amelyből a mindenség létrejött. Atum volt az androgün teremtő isten, akinek a neve teljességet jelentett.
Olyan komoly kérdéseket feszeget a könyv, mint: „Az a jó ember, aki másokon segít? Aki mások halálos ágyánál virraszt? Aki mások érdekeit a sajátja elé sorolja? És mi van ha a jócselekedetek nem önzetlenségből, hanem mártíromságból fakadnak? Vagy ha nem az erkölcs, hanem a bűntudat vezérli őket?”
Dawn végül rádöbben, hogy a helyes döntés az, ha aszerint jár el, amit másoknak tanácsolna: „Kit látnál legszívesebben a halálos ágyad mellett?” – teszi fel magának a kérdést, majd hamarosan, az egyik bostoni fejezetben egy mindent megváltoztató titok derül ki a családban. Új fordulattal, nem remélt csavarral záródik a könyv és ér össze a vízi út a szárazföldivel. Közel ötszáz oldal után eljutunk Kairóból Bostonba.
Újjászületés – mit taníthat a halál?
„Villám cikázik. Az istenek félnek. Ízisz várandósan ébred.” – a Koporsószövegek 148. mondása kifejezi a történet tetőpontjának lényegét. Melyről nem is írok többet, maradjon inkább a rejtélyes homályban.
A két út könyve nem adja kezünkbe a túlvilági térképet, az élet útjához mégis számos tanácsot találunk benne. A történet befejezetlenül marad, de a könyv végéhez érve üresség helyett teljességet tapasztaltam. Mert rájöttem, hogy nem a történeten van a hangsúly, hanem az ókori Egyiptomból merítkező bölcsességeken, amelyek igényesen átszövik a regényt. Ha Dawn valójában nem is, de én képletesen újjászülettem az olvasás végén.
„Talán a szeretet nem más, mint a fájdalom és a boldogság egymás mellett kanyargó két útja. Talán nem is az a kérdés, hova jutunk el végül, hanem az, hogyan járjuk végig az előttünk álló utat.”
Jodi Picoult: A két út könyve
Athenaeum, 2020, 480 oldal
Írta: Tamásfalvi Hanna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése