Súgópéldány

Muszáj egy kicsit személyesebb felütéssel kezdenem a recenziómat – ez az erősen szubjektív hozzáállás, bár egyáltalán nem profi, valószínűleg a továbbiakban is meg fog maradni. A kilencvenes évek végén, nagyjából nyolc-tízéves koromban olvastam először a Drakulát. Karácsonyra kaptam, és emlékszem, hogy ott ültem a feldíszített fa mellett a takonyzöld műanyagszékemben, amire mindenféle matricákat ragasztgattam, és csak olvastam. Biztosan kaptam legókat is, és valószínűleg játszottam is velük, de nekem csak ez a karácsonyfa melletti Drakula-olvasás maradt meg. 

Faltam az oldalakat, soha semmi nem kötött még le annyira, mint az a könyv. Imádtam. Imádtam rettegni tőle. Gyerekfejjel ijesztő volt, de ez lenyűgözött. Hogy pusztán a szavak segítségével ki lehet váltani az emberből ezt az érzést. Akkor ezt még nyilván nem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni magamban, de rájöttem, hogy én is ezt akarom csinálni. Írni akarok valamit, ami ilyen érzéseket vált ki az emberekből. Amint befejeztem a könyvet, egyből neki is álltam megírni a folytatását, a Drakula második részét. Hat-hét oldalt írhattam tele, aztán elfogyott a lendület, nem voltak már ötleteim, de a kényszer megmaradt. Ezért akartam író lenni.

A másik ok, amiért mindenképpen akartam ezt a könyvet, amiért már az első bejelentés óta küzdöttem ezért a példányért, az Bartók Imre személye volt. Őt tartom a kortárs irodalom egyik legeredetibb, legtehetségesebb és legmeghatározóbb szerzőjének. Nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is, azt hiszem kevesen alkotnak az ő szintjén. Persze, a fordítói munka más, mint saját szöveget alkotni, de azt hiszem, nem kell különösebben kifejtenem, hogy egy inkompetens, képzetlen ember fordítása mennyi gyötrelmet tud okozni az olvasónak. Biztos voltam benne, hogy Bartók lelkiismeretesen végezte a munkáját, és valamiért, látatlanban is azt éreztem, hogy ez a szöveg közel áll hozzá, ezért a lehető legtökéletesebb lesz a végeredmény.

Azóta olvastam kritikákat a fordításról, és néhány Bartók Imrével készült interjút is. Elég hamar kiderült számomra, hogy ezt a fordítást tartják a "legjobbnak", ha lehet ilyet mondani. Ha lehet ilyesmit rangsorolni. De az is feltűnt, hogy Bartók elég következetesen beszélt viszonylag távolságtartóan a szövegről. És ezzel nincs semmi baj, sőt! Ez az egész csak az én belső világomban állt össze valami nagyobb és jelentőségteljesebb dologgá, mint ami valójában. A fordító elvégezte feladatát, és jól csinálta. Ahogy azt kell.

Nem emlékszem, hogy milyen volt az a húsz évvel ezelőtti szöveg. Azóta nem olvastam, se azt, se más fordítást. Akkor megragadott a történet, és mivel nem igazán olvastam azelőtt más szépirodalmi igényességű, vagy arra törekvő szöveget, nem tudom, mik lehettek a hibái vagy az erősségei. De ez a mostani (újra)olvasás megint elkapott. Berántott. Harminckét évesen, a cselekmény ismeretében és ezernyi más horrortörténettel a hátam mögött már nyilván nem hatott félelmetesen a regény. Valószínűleg már senkinek nem fog. De nem is ez az erénye. És talán ez soha nem is volt célja.

Ha valaki nem ismerné, akkor röviden mégis a történetről. Az ifjú ügyvédbojtár, Jonathan Harker Erdélybe utazik, hogy egy elszigetelten élő gazdag úrral tárgyaljon egy ingatlanvásárlási ügyben. Az öreg kastélyában aztán furcsa és borzasztó élményekben lesz része, de végül sikerül kiszabadulnia. Mina, az ügyvéd menyasszonya, későbbi felesége közben Angliában él át rémisztő és megmagyarázhatatlan eseményeket, melyek során a legjobb barátnője elhalálozik. Az ügy kivizsgálásra, barátai és kollégái hívására megérkezik Van Helsing professzor. Egy idő után fény derül az igazságra: vámpírok járják Anglia sötét, ködös utcáit.

Ha nem tudjuk, hogy mi fog történni, akkor szerintem ez még most is egy igazán izgalmas és hátborzongató történet. Nem fog megbotránkoztatni, nem esünk ki a székből olvasás közben, nem rágjuk a körmünket a csavarok és fordulatok miatt. De remekül fel van építve, igazán hatásos (talán azt is lehet mondani, hogy a kornak megfelelően hatásvadász), remekül megírt történet. És ez a remek történet naplóbejegyzések és levelek alapján épül fel. Ezt a megjegyzést nem tudom megerősíteni, de egy kedves barátomtól hallottam, hogy Stephen King azért nem szereti a Drakulát, mert szerinte ez a levelezős-naplózós felépítés nem működik. A felvetéssel se nagyon tudok egyetérteni, mert akkor a legtöbb Lovecraft-elbeszélés se működne (a horror szempontjából) és Az ifjú Werther szenvedései se lenne említésre éremes (pszicho-drámai szempontból). De ha tudjuk is, hogy mire megy ki a játék, akkor is remek szórakozás elolvasni ezt a könyvet. Mert egy nagyon alapos korrajz, remek rálátásunk nyílik általa a századfordulós Angliára. És egy aprólékosan felépített lélekrajzi panorámakép az akkori átlagemberekről.

Nem szoktam erre kitérni, de ezúttal nem tudok elmenni a borító mellett sem. Szabó Levente készíti a Helikon-zsebkönyvek sorozatának borítóját is, és ennek a Drakulának is ő adott új megjelenést. Azt hiszem, hogy fantasztikusan sikerült, a minimalizmusában rejlő összetett kifejezőerő egészen zseniális. Egy jó grafikusnak, ahhoz, hogy jó borítót tervezzen, ismernie kell a könyvet. Szabó Levente ismeri a Drakulát, és elég neki egy kép, hogy elmeséljen egy történetet, amire aztán az olvasó kíváncsi lesz. Tökéletes munka.

Azt hiszem, nem mondtam túl sokat magáról a könyvről, de úgy gondolom, mégis mindent elmondtam. Profi fordítás, amit megérdemelt ez a méltán népszerű klasszikus. Olvasható, élvezhető, izgalmas és érdekes olvasmány, kezdőknek és haladóknak egyaránt. Gyönyörű kivitelezés, ami még inkább arra sarkallja az embert, hogy ezt a változatot szerezze be. Ha Drakulát akarsz olvasni, mindenképpen ezt vedd meg!

Bram Stoker: Drakula

Helikon Kiadó, 2021, 468 oldal