Böszörményi Márton: A barlang

Álmaimban gyakran látom azokat a kőbe vésett arcokat. És most már nem is tudok máshogy emlékezni, aznap reggel, a kocsiban ülve, mikor az autópályán belenéztem a visszapillantó tükörbe, mintha a saját arcomon is azokat a rideg és rettenetes vonásokat fedeztem volna fel. De egészen biztos, hogy csak a későbbi események miatt gondolom így, akkor, azon a szeptemberi napon, csak azt figyeltem a tükörben, ahogy egy Porsche türelmetlenül közelített felénk előzés közben.

Csessze meg, sziszegtem hangosan, hogy a feleségem is hallja, nem igaz, hogy nem bír megvárni. Virág, a feleségem hümmögött, aztán a mutatóujjával megdörzsölte a szemét. Nagyjából húsz percnyire voltunk a szállástól, végigaludta a kétórás utat, azt akartam, hogy felébredjen. Befejeztem az előzést, a Porsche elszáguldott mellettünk. Hihetetlen, mondtam. Hova a picsába kell ennyire sietni? Nem tudom, mondta Virág, biztos kakilnia kell. Elmosolyodtam, és egy pillanatra elfordítottam a tekintetem, ránéztem a feleségemre. Hosszú barna haja az arcába lógott. Megpróbáltam rájönni, hogy mire gondolhat, hogy milyen hangulatban lehet, de fogalmam sem volt. Kilenc éve voltunk házasok, és az elején valahogy könnyebben ment, a hangszínéből, a mozdulataiból tudtam, hogy milyen kedve van. De az évek során ez a láthatatlan kapocs nem erősödött, hanem gyengült. Most már akkor sem tudtam, hogy mit akar, ha konkrétan a szemembe mondta. Talán azért, mert már nem érdekelt. Mindjárt ott vagyunk, mondta Virág, és nyújtózkodva megropogtatta a csontjait. Jó időt mentünk, mondtam. Még délelőtt is tudunk pár órát fürdeni. Ne maradjunk egy kicsit a szálláson, kérdezte. Miért, pillantottam gyorsan Virágra. Nem fáradtál el? Nem szeretnél ledőlni egy órácskára? A fürdőben is le tudunk majd dőlni, mondtam. Bemegyünk a vízbe, aztán kifekszünk egy nyugágyra. Azért leszünk ott, a pihenésért. Ja, mondta Virág, aztán kikapcsolta a rádiót. Mi az, kérdeztem. Semmi. Csak már zúg a fejem. Erősen rámarkoltam a kormányra. Csak most keltél fel. Eddig nem zavart a zene. Nincs kedvem a zenéhez, mondta. Váltottam, és megelőztem még egy autót. Elhoztad a ruhámat anyáméktól, kérdezte Virág, miközben lassítottam, és lefordultam az autópályáról. Nem, bocsi. Már nem volt rá időm. Komolyan? Virág felsóhajtott. Mondtam, hogy hozd el azt a ruhát. Aha, mondtam, közben arra figyeltem, hogy kikerüljem a kátyúkat az úton. Nem kértem sokat, ugye? Nem, mondtam, és befordultam jobbra, de a GPS rögtön jelezte, hogy elszúrtam a dolgot, a következő utcán kellett volna behajtani. Bassza meg, dünnyögtem. Mi van? Virág előredőlt, hunyorogva nézte a GPS-t. Vedd fel a szemüveged, így úgysem látod. Jól van, na, mondta Virág, én azt majd tudom. Persze, feleltem, nyilván. Most mi a fasz bajod van? Semmi, mondtam, csak szeretnék már odaérni. Itt menj el balra, akkor visszaérünk az eredeti útra. Látom. Én is látom, mondtam, látom, hogy mit mutat az a szar. Virág hátradőlt. Azért a ruhámat elhozhattad volna. Csak a jövő héten lesz az előadás, mondtam, teljesen felesleges lett volna most elhoznom. Meg akartam nézni, vágta rá Virág. Tudod, nem biztos, hogy megy ahhoz a cipőhöz, amit vettem. Akkor meg mi az istennek vetted meg, csattantam fel. És akkor már nem mindegy? De, mondta Virág, baromira mindegy. Nyilván. Végre sikerült megtalálnom az utcánkat, már csak pár méterre voltunk a szállástól. Ezt fogod csinálni végig, kérdezte Virág. Mit? Ilyen bunkó leszel? Megráztam a fejem, és egy kicsit rátapostam a gázra. Majdnem belehajtottunk egy kerítésbe. Te hülye vagy? Virág jobb kézzel megtámaszkodott a műszerfalban. Te hülye vagy, kérdezte újra. Megérkeztünk, mondtam, és kikapcsoltam a biztonsági övet.

A körteformájú, bajuszos bácsitól megkaptuk a szobánk kulcsát, bevittük a csomagjainkat, aztán összepakoltuk a fürdős cuccokat. Virág még le akart zuhanyozni, de mondtam neki, hogy a fürdőben erre is lesz lehetőségünk. Végül sikerült elindulnunk, és csak egy hátizsákot vittünk magunkkal, benne a fürdőruhákkal és a törölközőkkel. A barlangfürdő nagyjából nyolc percre volt a szállásunktól, kényelmesen át lehetett sétálni. Szeptember eleje volt, átmenet a nyár és az ősz között, kicsit fújt a szél, de a napsütötte részeken kifejezetten melegnek éreztük az időt. Hatalmas, több méteres kerítés vette körül a komplexumot, tetején szöges dróthálóval, amit egy kicsit túlzásnak éreztem. A bejáratnál egy bódéban üldögélt a pénztáros, masszív plexiüveg védte a külvilágtól. Megvettük a két egésznapos jegyünket, aztán átléphettünk a beléptetőkapun, majd egy komor tekintetű, kopasz biztonság iőr még meg is motozott minket. Ez azért egy kicsit fura, nem, kérdeztem Virágtól, miközben a fürdő valódi bejárata felé sétáltunk a murvás úton. Ügyelnek a biztonságra, vonta meg a vállát Virág. Arra számítanak, hogy tömegmészárlást rendezünk? Hogy bemegyek egy pisztollyal, aztán agyonlövök mindenkit a medencében? Mit tudom én, szard le. Virág nem nézett rám, meggyorsította a lépteit, aztán kinyitotta előttem a nehéz fémkaput. Tessék csak, mondta gúnyosan. Köszönöm, feleltem, és beléptem az épületbe.

Az évek során jártunk már az ország legtöbb fürdőjében. Mondhatni, ez volt a hobbink. Wellness, melegvíz, gyógyvíz, szauna, masszázs, dagonyázás, lazulás. Igazi modern kikapcsolódás, ami már nem csak a nyugdíjasok privilégiuma. Így pihen a városi ember, áztatja magát a többiekkel. Egy hétvégére mindenki lecsődül a fürdőbe, lemossa magáról a hétköznapokat, aztán visszatér a megszokott kerékvágásba, áradozik a víz jótékony hatásáról, majd csak azt várja, hogy mikor térhet vissza újra. Mi is ilyenek voltunk a feleségemmel, két wellness között éltünk. Januárban terveztük a nyári üdülést, aztán ahogy vége lett, már foglaltuk is a szállást szeptemberre. Mintha ilyenkor megállna az élet. Amíg az ember gondtalanul üldögél a kellemes, álmosító melegvízben, nem gondol semmire, kikapcsolja magát, kikapcsolja a valódi életét. A szauna megtisztít, méregtelenít, a gyógyvíz jó hatással van a szervezetre. Tiszta haszon. Béke van, meleg van, gyógyulás van, tisztulás van. Az időszakos megvilágosodás vallása ez, a nyugati világ buddhizmusa, zen-meditációja. Együtt fekszünk a vízben, ázik le rólunk a bőr, együtt vagyunk benne, és semmire sem gondolunk. Erre vágytam én is, minden alkalommal erre vágyom. De most az elején sem stimmelt valami. A recepción irányba állítottak minket, megmutatták, merre menjünk az öltözőhöz, ami egy nagy közös tér volt, kis szekrényekkel és szűkös öltözőfülkékkel. Nagy nehezen sikerült lebonyolítanunk az átöltözést, aztán elindultunk a medencék irányába. Virág megkérdezte az egyik alkalmazottól, hogy hol tudunk köntöst és nyugágyat bérelni, de kiderült, hogy erre itt nincs lehetőség. Magunkra borítottuk a törölközőnket, és úgy sétáltunk le az első szintre, ahol, elvileg a hatalmas barlangfürdőrendszer várt minket.

Forrás: Wikipédia/Juleen Studio

Mindig azzal szoktuk kezdeni, hogy körbejárjuk a helyet, megnézzük a különböző medencéket, megkeressük a szaunákat, megtudjuk, hol lehet masszást igényelni. Most is így tettünk, és alig tíz perc után elég csalódottan kellett konstatálnunk, hogy ez az iszonyatosan túlértékelt hely sajnos nem nyújt annyi lehetőséget, mint azt korábban gondoltuk. Harminc fokos a legmelegebb medence, mondta Virág, miközben tanácstalanul kóvályogtunk a fürdőruhás, csuromvizes emberek között. Igen, láttam. Nekem azért kéne egy harmincöt fokos, mondtam. Nekem meg aztán főleg, vágta rá Virág. Volt egy főmedence az egész komplexum közepén, amiből különböző járatokon lehetett továbbmenni, továbbúszni a barlangrendszer belseje felé. Igazából ez volt ennek a barlangfürdőnek a lényege, érthető, de azért lehetett volna melegebb a víz. Mi legyen, kérdezte Virág. Hát, mondtam, gondolom, bemegyünk. Megnézzük ezt a barlangot. Oké, válaszolta Virág, aztán felakasztotta egy fogasra a törölközőjét. Te, böktem meg a vállát, azt figyelted, hogy minden nyugágy foglalt? Virág lassan, alaposan körülnézett. Baszki, mondta halkan. Le sem tudunk ülni? Menjünk be, fürödjünk kicsit, aztán hátha eltűnnek páran. Virág bólintott, de láttam az arcán, hogy nem igazán bízik a dologban. Én sem hittem benne, mert azt egyből fel lehetett mérni, hogy teljesen tele van a hely. Idősek, fiatalok, párok, családok, gyerekek. Sikerült a legrosszabb időpontot választanunk, ráadásul úgy tűnt, hogy ez a népszerű fürdő nincs is felkészülve ennyi ember fogadására, egyszerűen kevesebb volt a hely, mint ahány embert beengedtek. Mindenesetre leraktuk a törölközőnket, levettük a papucsunkat, és lassan megmártóztunk a nem túl meleg, de azért nem is kellemetlenül hideg vízben. Nem kellett volna rosszul éreznem magam. Egy drága fürdőben úszkálhattam a derékig érő, langyos vízben, ahol semmi más dolgom nincs, mint hogy ne gondoljak semmire, csak elengedjem magam, kikapcsoljak és élvezzem az életemet, azt az életet, ami lehetővé teszi, hogy egy ilyen luxust megengedjek magamnak. Ehhez képest olyan voltam, mint egy elkényeztetett gyerek, aki az életnagyságú robotharcos helyett pizsamát kap karácsonyra. Nem erre gondoltam. Én forró vizet akartam. Nyugágyat akartam, amin elterülhetek és olvashatok. Azt akartam, hogy kevesebben legyenek. Nem ezt. Az első perctől tudtam, amint beléptem abba a kicseszett medencébe, tudtam, hogy én nem ezt akartam. Idegesen merültem nyakig a derékig érő langyos vízben.

Gyere, mondta Virág, ússzunk be a barlangba. Morogtam valamit, de ő már nem foglalkozott vele, ment előre, én meg követtem. Ahogy beértünk az első folyosóba, egy kicsit enyhülni kezdett az ellenszenvem. Sötét volt, körülöttünk a sziklába vájt barlang egyenetlen falai, csak a talpunk alatt pislákoltak halványan a sárgás neonfények. Azt gondoltam, vagyis megerőltettem magam, és azt gondoltam, hogy ennek tényleg van hangulata. Úsztunk tovább. Több járat is nyílt az első folyosó után, elindultunk egy irányba, és újabb elágazásokhoz érkeztünk. Egyre jobban tetszett a barlang labirintusszerűsége. Mosolyogtam. Lábujjhegyen, törpejárásban haladtam, a nyakam, a vállam körül fodrozódott a víz, közben a neonlámpák színe is változott, szivárványszínben fürdőzve lépegettem a szürke, ősi idők pogány romantikáját idéző falak között. Ez azért szép, nem? Virág hátrafordult, mosolygott, szemét félig lehunyta, átkarolta a vállamat. Szép, mondtam. Közelebb hajoltunk egymáshoz, egészen közel, és csókolóztunk. Éreztem, hogy a teste sokkal forróbb, mint a víz. Gyere, mondta, és elrúgta magát tőlem, nézzük meg az egészet! Mentem utána, fogtam a kezét, ő húzott, és én követtem. Én is meg akartam nézni mindent, és örültem neki, hogy őt is lenyűgözi a hely. Újabb és újabb folyosókon haladtunk át, közben láttunk néhány kisebb barlangvájatot, ahol többen is üldögéltek, de sehol nem volt hely, hogy mi is lepihenjünk, megálljunk egy kicsit. Attól tartottam, hogy ez lesz, hogy így fogunk végigrohanni az egészen, és nem lesz lehetőségünk, hogy nyugodtan letelepedjünk valahol. Kezdett visszatérni a kezdeti rossz érzésem, nem akartam, hogy ennyi legyen, nem akartam egész nap körbe-körbe úszkálni ebben a barlangban. Pihenni jön ide az ember, bassza meg, nem azért, hogy barlangásszon! Fogtam Virág kezét, hagytam, hogy vigyen maga után. Befordult az egyik folyosónál jobbra, és beértünk egy tágas, lenyűgöző barlangterembe.

Az egész barlangfürdőnek volt egy sajátos hangulata, de ez a terem még így is különlegesnek számított. Jóval nagyobb volt, mint a többi elkülönített rész, amivel korábban találkoztunk, ahogy fel tudtam mérni, nagyjából kör alakú területtel. Középen egy monolitszerű képződmény állt, három, négy méterrel magasodott a vízszint fölé, fekete volt, nagyjából szabályos henger alakú, a tetejénél ezüstösen csillogott. Fenséges, kissé nyugtalanító hatást keltett robosztusságával, és azzal, hogy valahogy elütött a környezetétől. Ahogy megpillantottam, az volt az első érzésem, hogy ennek nem kéne itt lennie. És akkor még észre se vettem az arcokat. Virág elengedte a kezemet, előresiklott a monolit tövéhez, ahol úgy tűnt, hogy ülőhelyeket alakítottak ki. Elhelyezkedett, aztán mosolyogva intett, hogy kövessem. Odaúsztam hozzá, leültem mellé, átkaroltam a vállát. Végre kényelembe helyeztem magam. A víz itt sem volt melegebb, ráadásul mintha a hangok is felerősödtek volna. Végnélküli suttogást, neszezést, motyogást hallottam, mintha ez a barlangrész az egész hely zajait és zörejeit visszhangozná. Ráadásul a lábunk alá szerelt neonlámpák is másodpercenként váltogatták a színüket, ezért hamarosan úgy éreztem magam, mintha egy hetvenesévekbeli pszichedelikus videóklipben lennék. Nem rossz, mondta Virág, és a vállamra hajtotta a fejét. Ez tényleg nem rossz, válaszoltam, és megpusziltam a feje búbját. A hajának savanyú, szúrós szaga volt. Elfordítottam a fejem, felnéztem a falra, és ekkor láttam meg, hogy körülöttünk emberi arcokat vájtak a sziklába. Elborzadtam, pedig egyáltalán nem tűntek félelmetesnek, vagy fenyegetőnek. Nem szörnyetegek pofái meredtek rám rémisztően, hanem egyszerű, de hihetetlenül élethű emberi arcok. Nagy arcok, azt mondanám, hogy másfél-két méteresek lehettek, és olyan alaposan ki voltak dolgozva, mintha ókori szobrokhoz készültek volna. Láttam egy szakállas öregembert, aki szomorú, megtört tekintettel nézett vissza rám, láttam egy fiút, aki zavartan, de inkább ijedten meredt le a falról, láttam még egy asszonyt, aki dühös volt, nagyon dühös, és szinte égetett kőtekintete. De a legrosszabb a velem szemközti férfi arca volt. Mert úgy nézett ki, mint én, a saját arcomat láttam benne. Ugyanaz a szempár, ugyanaz a lapos orr, ugyanaz a kerek fejforma. De a szája. A szája hiénaszáj. Groteszk vigyorra húzódó hüllőszáj. Mintha egy ódon, de torz tükörbe néznék. Nem bírtam róla levenni a szemem. Mi a baj, kérdezte Virág, és belecsípett a karomba. Hé, mondtam, és megpróbáltam úgy tenni, mintha benne lennék a játékban. Ne csipkedj, mert visszakapod! Hát, csak akkor, ha el tudsz kapni! Virág ellökte magát, aztán elúszott tőlem, hogy megkerülje a monolitot. Na várjál! Ránéztem arra a borzalmas arcra a falon, aztán követni kezdtem a feleségemet. Körbeúsztam kétszer, de nem találtam. Oké, mondtam fennhangon, mikor visszaértem a helyünkre, te nyertél. Virág nem válaszolt, nem mutatkozott. Felegyenesedtem, és újra körbementem. Aztán megint, újra és újra. A kőből faragott arcok mozdulatlan nyugalma egyre nyomasztóbban telepedett rám. Virág! Virág! Kiabáltam, ordítottam. Kövér nyugdíjasok és kidolgozott testű fiatalok rezzentek össze riadtan, és húzódtak arrébb tombolásomat látva. Pár perc múlva mindannyian eltűntek, csak a fekete monolit és az iszonyatos kőarcok maradtak. Kétségbeesetten buktam a víz alá, aztán viszolyogva tapogattam át a nedves, hideg falakat. Egy élénkvörös úszónadrágos srác jött be értem, gyakorlatilag a hóna alá csapta a fejemet, úgy kellett kivonszolnia a barlangból.

Rendőrök, mentők, tűzoltók jöttek, és még valami speciális búváralakulat is, de nem találták Virágot. Többször kikérdeztek, napokat töltöttem egy büdös, lepukkant rendőrkapitányságon, de nem jutottak semmire. Kérdezgettek a kapcsolatunkról, én meg csak azt hajtogattam, hogy minden rendben volt, hogy szerettük, imádtuk egymást, és semmi, de semmi nem tudott volna minket elválasztani. Mondtam, üvöltöttem, ismételtem, a végén már én is elhittem. Vagyis, tényleg szerettem a feleségemet, szerettem Virágot, soha nem akartam volna neki rosszat. Nem akartam, hogy eltűnjön. Ezt többször elmondtam a rendőröknek, akik, egy mély hangú, szürke hajú, kedves tekintetű hadnagy személyében teljesen együtt is éreztek velem. Megnyugtattak, amikor kifakadtam, segítettek lecsillapodni. Az első pár napban egészen őrülten viselkedtem. Mint bárki más, aki egyik pillanatról a másikra elveszíti a feleségét. Szenvedtem, követelőztem, olyan voltam, mint valami hibbant fanatikus. Állítólag rengetegszer átnézték az egész rohadt barlangrendszert, de nem jártak eredménnyel. Nem hittem nekik, újra és újra azt kértem, hogy menjenek vissza, vagy engedjenek engem oda. Én nem mehettem vissza, hivatalosan eltiltottak a barlangfürdőtől, egy idő után a kapitányságra sem tehettem be a lábam. Csak értesítéseket kaptam. Virág felszívódott. Elnyelte őt a barlang. Amint kiengedtek, rögtön nekiláttam, hogy a monolitról és a barlang falán lévő emberi arcokról informálódjak. Persze, a rendőröknek is említettem ezeket a nyugtalanító képződményeket, alkotásokat, de nem foglalkoztak velük. Megértem, természetesen egy barlang falán lévő ocsmány emberfaragványnak semmi köze nem lehet a feleségem eltűnéséhez. Igazából, én sem tudtam meg túl sokat ezekről a dolgokról. Állítólag már akkor ott voltak, mikor a befektetők lecsaptak erre a barlangrendszerre, és kitalálták, hogy fürdőt építenek belőle. Gyakorlatilag ez a kör alakú terem volt az első, amiből aztán az egész komplexum kinőtte magát. Találkoztam egy Gulyás Henrik nevű bácsival, akinek a nagyszülei még a barlang mellett művelték a földeket. Azt mondta, soha nem mertek oda lemenni a falusiak, mert féltek azoktól az arcoktól. Azt mondta, azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy ha nem viselkednek rendesen, akkor eljön értük az öregember, és megeszi őket. Mert persze, a gyerekek mind lemerészkedtek a barlangba, mindannyian látták, ismerték a sziklába vájt fejeket. Elmentem a helyi könyvtárba is, a fiatal könyvtárosnő nem igazán tudott segíteni, semmit nem tudott a témáról, de találtam egy régi, évtizedekkel korábbi újságcikket, amiben arról írtak, hogy lezárták a barlangot, mert néhány asszony „boszorkányságot művelt” a monolit körül. Már feladtam a kutatást, beletörődtem, hogy nem fogom megtalálni Virágot, és arra sem fogok rájönni, hogy miért és hogyan tűnt el. Éppen kijelentkeztem a szállásról, ahol még néhány hetet eltölthettem a tragédia után, amikor a kis tömzsi, bajszos tulajdonos megemlítette, hogy nem ez volt az első eset. Döbbenten néztem rá, és megkérdeztem, hogy ezt mégis, hogy érti. Nem csak nálunk, legyintett, a szomszédokban is gyakran előfordul, hogy a pároknak csak az egyik tagja tér haza. Komolyan mondta, azt állította, hogy szinte minden évben megtörténik, de soha senki nem csinál belőle túl nagy ügyet. Feleségek, férjek, barátok, barátnők eltűnnek a barlangban, mondta, és kifejezéstelen maradt a tekintete, a bajusza sem rezdült. Megköszöntem a segítséget, elhajtottam a szállástól, aztán leparkoltam a közelben. Egyesével végigjártam a környező szállodákat, hoteleket, apartmanokat, mindenhová bementem. Kiderült, hogy a bácsi igazat mondott, itt egyfolytában eltűnnek emberek, de senki nem foglalkozik velük. Visszamentem a rendőrségre, fel voltam dúlva, és magamból kikelve elődtam nekik a történetet. Mármint az egészet, hogy tudok róla, mennyi ember tűnik el itt évente, és hogy valószínűleg az én feleségem is ebbe a sorba tartozik. Nem mondom, nem volt egy egyszerű beszélgetés. És nem járt semmiféle megnyugtató eredménnyel. Valójában arra a következtetésre jutottak, hogy jobb így nekem. Jobban jártam, hogy Virág örökre eltűnt az életemből.

Még mindig látom azokat a kőarcokat. Főleg álmaimban. De néha elég, ha egy tükröződő felületre pillantok. Azóta nem vezetek autót. Mert nem bírok koncentrálni, megőrjít ez a dolog. Vajon minden egyes ember, akinek eltűnt a párja a barlangban, a saját arcát látta a kőfejek között? Nem tudom, már nem is érdekel. Engem azóta kínoz a bűntudat, gyötörnek a rémálmok. Talán le kellett volna buknom a víz alá, és ott kellett volna maradnom. Megfulladni, elengedni mindent. De nem ilyen vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése