Az örökbefogadás hosszadalmas és stresszes folyamata valószínűleg minden házasságot próbára tesz, de különösen nehéz lehet, ha a háttérben még néhány fel nem tárt probléma is megbújik. Lőrincz Nándor és Nagy Bálint Legjobb tudomásom szerint című filmjében a szexuális erőszak sokkja robbantja a bombát, a durva sérüléseket szenvedett főhősök pedig azért küzdenek, hogy minél előbb eltakarítsák a romokat.
„Most a babával akarok foglalkozni”, mondja Nóra (Hámori Gabriella), amikor a férje, Dénes (Bodolai Balázs) megpróbálja rábeszélni, hogy tegyen feljelentést az előző éjjel őt ért erőszak miatt. Kulcsfontosságú mondat, hiszen nemcsak arra világít rá, hogy még ebben a szituációban is a gyermek számára az első, hanem arra is, utóbbi milyen kitűnő ürügyet szolgáltat a trauma gyors elfojtására. Az örökbefogadás véglegessé válása már csupán egy karnyújtásnyira van, egy kicsit kell még kibírni, és „minden rendben lesz”. Ebbe a gondolatba kapaszkodik Nóra, akinek meggyőződése, hogy csak rosszul jöhet ki abból, ha a rendőrséghez fordul.
Dénes nem érti ezt a hozzáállást, zavara és erősödő frusztrációja az egész filmet végigkíséri. Az ő nézőpontjából egyértelmű a helyzet: bűncselekmény történt, ami a hatóságra tartozik. Szépen el kell mondani mindent, együttműködni, keresni a megoldást. Sokatmondó rendezői eszköz, hogy amikor Nórát nélküle hallgatják ki, az ajtó a néző előtt is zárva marad. Ugyanígy később, a pszichológusnál (Borbély Alexandra) is csak Dénes verzióját hallhatjuk. Vele együtt értesülünk a Nóra őszinteségét megkérdőjelező új részletekről, így könnyebben megértjük, amikor minden igyekezete ellenére áldozathibáztatóvá válik.
Pedig hibáztatásban egyébként sincs hiány. Látva a rendőrök fejcsóválását a késedelmes jelentkezés miatt, hallva sűrű sóhajaikat, amikor Nóra bevallja, hogy már kimosta a támadás éjjelén viselt ruhát, úgy érezhetjük, gondterhelt igazgató bácsik ők, akik éppen két rossz gyereket dorgálnak. Megnyilvánulásaik ugyanolyan nyomasztóak, mint az elromlott beléptető kapu, vagy a rendőrségi számítógépből kihallatszó, lefagyást jelző rettegett Windows-hangeffektus. Látszólag apróságok, mégis mintha csendben azt üzennék, az egésznek nincs értelme.
A házaspár kálváriáját számos kiválóan megkomponált, szatirikus jelenet tarkítja, mint például a kellemetlen Skype-beszélgetés Dénes külföldön tartózkodó szüleivel, akik a leendő unokán is rögtön észreveszik a kritizálnivalót („soványka és kicsit sárga”), és apró, de jelentőségteljes gesztusaikból kitűnik, hogy a menyüket is szívesen bírálják. Vagy amikor a kocsiban Dénes számonkéri a feleségét, amiért nem emlékszik pontosan a részletekre, és a kibontakozó heves veszekedésnek egy a nemi szervét előkapó koldus vet véget.
Tanúi lehetünk Dénes és haverjai feszült sörözésének, ami némi kapaszkodót ad annak megfejtéséhez, hogy a kezdeti támogatás után a férfi miért fordul olyan könnyen a neje ellen. Amikor barátai arra céloznak, hogy biztos az ő „hibájából” nem lehet közös gyereke Nórával, indulatai elárulják: talán benne is felvetődött ez a kérdés, ráadásul valószínűleg kevésbé vonzónak tartja magát a párjánál. Az ebből adódó bizonytalanság és féltékenység akkor is dolgozik benne, amikor a gyanúsított – akit az erőszak előtt mindketten láttak az éjszakai buszon – egészen más sztorival áll elő, mint Nóra. Dénes tudat alatt azért is szeretné elhinni a sablonos védekezést („ő is akarta, csak most már szégyelli”), mert akkor kevésbé kínozná a bűntudat, amiért hagyta, hogy a felesége egyedül szálljon le a buszról, miután összekaptak.
Egyre gyakoribb jelenség, hogy az áldozat, amikor úgy érzi, nem halad az ügye és mindenhol falakba ütközik, végül a nyilvánossághoz fordul. Bár a Legjobb tudomásom szerint csak érinti a témát és nem vizsgálja mélyebben ennek előnyeit és hátrányait, egy fontos dolgot megmutat. Amikor Nóra kiposztolja a Facebookra a vele történteket, a támadások mellett tengernyi támogató kommentet is kap. Hiszen kívülről nézve, egy internetes profil mögül könnyű a sértett mellé állni, akinek még az üres, tét nélkül odavetett szép szavak is erőt adhatnak. Hiába kezd Dénes kockázatos magánakcióba és találja meg a feltételezett elkövetőt, Nórának mégis többet jelent, hogy idegenek írják meg neki azt, amit a férje nem tud valódi meggyőződéssel a szemébe mondani: bátor vagy és hiszek neked.
Hámori Gabriella és Bodolai Balázs hitelesen ábrázolja a párt, amely egy komoly próba teljesítése után egy másik, jóval keményebbel szembesül. Amikor közvetlenül a pszichológus látogatása előtt Dénes összeomlik, miközben Nóra hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy megőrizze a harmónia látszatát, fájó felismerésre juthatunk: nem biztos, hogy egyformán akarják a gyereket, illetve hogy egymással akarják. A mellékszereplők közül kiemelkedik Máhr Ágnes mint az örökbefogadást intéző alapítvány felszínesen kedves munkatársa és Borbély Alexandra, mint hűvösen profi pszichológus.
Napjainkban számos film és sorozat (Unbelievable, Az utolsó párbaj) foglalkozik azzal, hogyan bánik a rendszer a szexuális erőszak elszenvedőivel. Lőrincz és Nagy rendezésében is hangsúlyos a társadalomkritika, de az események előrehaladtával háttérbe szorul a párkapcsolati drámához képest. A fókusz átkerül a bizalmi krízisre, amely már azelőtt kialakult, hogy Nóra és Dénes felszállt arra a bizonyos buszra. Miután pedig leszálltak, többé már nem hallgathattak róla.
Írta: Frei Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése