Súgópéldány

Hogyan élnél egy olyan közegben, ahol bármikor megölhetnek? Állandó félelmet éreznél? Vagy ebbe belegondolni sem mersz? A Valaki van a házadban hátborzongató története olyan fiatalokról szól, akik éppen ilyen helyzetben vannak. „Az életéért futott. Végigrohant az ösvényen, ahol rettegő emberek tömörültek a kukorica egyenes szárai között… Makani a labirintusból egy nagy főútvonalra került…” (311. oldal)

Nebraskai gimnazisták sorra veszítik életüket egy ismeretlen gyilkos miatt. A fenyegető alak nem ismer kompromisszumot, áldozatait nemcsak egyszerűen megöli, hanem meg is kínozza őket. Az első halott egy buliból hazatérő menő srác, aki gondtalanul beszélget telefonon az exéről, Haleyről és más lányokról a haverjával. Majd egy csinos szőke ministránslány, Katie következik, aki szókimondásával húzza ki a gyufát. (A templomi jelenet ötletesen jeleníti meg az aktuális amerikai politikai nézetkülönbségeket.)

A maszkos támadó nem áll le, az életben maradt fiatalok rettegve igyekszenek kitaláni, hogy ki lesz a következő. Közülük is leginkább Makani, a főszereplő lány, aki nemrég költözött a városba, veszi kézbe az ügyet. Mindent megtesz, hogy leleplezze a kísérteties támadót, aki szilárdan hiszi, hogy jó amit tesz, hiszen ő csak leránt bizonyos lepleket. Felismerhetünk egy halvány összefüggést, hogy mi alapján vannak kiválasztva a megölendő diákok, hiszen mindegyikükben találhatunk valami ellenszenves tulajdonságot. A gyilkos egy alkalommal viccelődik is azzal, hogy bár rajta van maszk a támadások során, valójában a környezetében élők azok, akik álarcot viselnek: vagyis kétszínű módon nem az igazi arcukat mutatják a külvilág felé. De vajon emiatt tényleg az jár nekik, hogy eltegyék őket láb alól?

A maszk és a fedetlen arc, vagyis a képmutató hazugságok és a kíméletlen őszinteség feszül össze leginkább az – egyébként nem nagy kaliberű – történetben. Nincs benne olyan hatalmas, meglepő fordulat, ami a horrorban jártas közönséget meglepetésként érhetné, arra viszont alkalmas, hogy egy kicsit izgalomba hozzon, vagy kiemeljen az eseménytelen hétköznapokból.

Willa Cather soraival indít az író, rámutatva arra, hogy elkerülhetetlen az életben a szenvedés, és sokszor kiküszöbölhetetlen a botlás, de ahogy az ember fejlődik, egyre állhatatosabb lesz, és a sok lecke csak növeli a tűrőképességét. („Az emberek csak egyszer élik át ugyanazt a fájdalmat; a fájdalom ugyan újra eljön, de másodjára sokkal keményebb felületbe ütközik.”) A Valaki van a házadban tanulsága is abban rejlik, hogy bár a fiatalok a külvilágból sok erőt nem meríthetnek, hiszen állandó veszélynek vannak kitéve, de ahelyett, hogy bezárkóznának vagy elfutnának ijedtükben, inkább a szembesülést választják.

Perkins – Szaszkó Gabriella fordításában – kifejezetten sok dialógussal tarkítja a szöveget, laza stílusban fogalmaz, nem mellőzi a populáris szófordulatokat, a diáknyelvet és a szlenget. Korhű és aktuális marad, miközben lefesti a helyszínt és a szereplők érzelmeit is. Kedves rész, amikor a majdani pár találkozásáról ír: „Makaninak fogalma sem volt, hogy a bágyasztó nyári hőség vagy a hét hónapnyi könyörtelen unalom tette-e meg a hatást, de érzékelt… valamit. Lassan elkezdett a fiú felé sétálni…. Meztelen combjának bőre csillogott a napfényben. A fiú figyelte a közeledést, mert egyértelmű volt, hogy Makani azt akarta, hogy nézze. Mondani szeretett volna valamit.” (37. oldal)

A rövid mondatok tömörsége erősíti a feszültséget és a horrorisztikus légkör megteremtésében is segédkezik: „A messzeségben egy piros kombájn szántotta a fakó kukoricaföldet. Az apja dolgozott odakint. Éppen betakarítottak.” (8. oldal) Ezt követően az in medias res kezdéshez hasonlóan, a párbeszédekbe is belecsapunk, és rögtön elhangzik valaki szájából: „Milyen a vér?” A színeket is kiemeli Perkins, a bevezető fejezetben már rögtön a vöröset láthatjuk, a függönyök, a fények színe is ez, illetve a vér is visszatér a folytatásban: „A legjobb, ha teljesen elborítja őket a vér. Az előadóterem eme részét fröcskölési zónának nevezte el.” (9. oldal)

A fiatalok chateléseit vastagra szedett betűkkel emeli ki az író. Makani éppen a nagymamájánál vacsorázik, amikor egy titokzatos illetőtől kap üzenetet: „Szerintem meggyalázva érezted magad, ami azt jelenti, félreértettél.” (46. oldal) Hamarosan kiderül, hogy Ollie-ról van szó, akihez megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi. A lányt meglepi a fiú nyílt és lényegretörő, mellébeszéléstől mentes kommunikációja: „Nem volt hozzászokva ilyesfajta egyenességhez. Szinte lenyűgözte a dolog.” (46. oldal) Hamarosan a nagyi lefújja a chatelést, arra hivatkozva – az idősebb generáció tagjaihoz hűen kissé régimódian –, hogy „az írogatás nem beszéd”. Néha nehéz eldönteni, hogy horrort, romantikus regényt, vagy drámai történetet tartunk-e a kezünkben, mert a három stílus erősen keveredik a könyvben, de éppen ettől válik sokszínűvé és kevésbé szárazzá.

Ezzel szemben a film alkotói hűek maradtak a horror műfaji eszközeihez, stílusjegyeihez. De bizonyos esetben a túlságosan megvilágított, nappali vérengzés kevésbé váltja ki azt a hatást, amire egy sejtelmesebb, árnyak között, sötétben történő horrorjelenet képes. Az előbbi főleg a film elején lévő tragédiára vonatkozik, amely Katie kivégzését mutatja be. A Valaki van a házadban közepe és vége már sokkal kevesebb megvilágítást használ, ezzel is jelezve, hogy számos dolgot homály fed, a titkolózás pedig csak növeli a szereplők vívódását.

A kukoricásban felvett rész megtöri a brutalitást, kicsi feloldozást, könnyedséget ad a nézőnek arra, hogy megeméssze – már amennyire lehet – az előtte látottakat, illetve felkészüljön arra, ami még ezután jön. Csodaszép, ahogy meghagyták azt a halk zörejt, ami a növényekbe belekapó lágy szellőt adja vissza, így is könnyebben a helyszínen érezhetjük magunkat.

A szerelem kibontakozására mintha kicsit kevesebb hangsúly kerülne a filmben, a képi világ legalábbis távolságtartóbb-e tekintetben. A közelikben inkább a rettegést, a vért látjuk. Bár egy autós jelenetben találkozunk a fülledt erotikával is: a szűk tér a szereplők összeköttetését, egymáshoz való heves vonzalmát és ragaszkodását is ábrázolja. Az aláfestő zene azonban megtöri az idillt, mert nem valami játékos szerelmi popdal vagy emelkedett romantikus ballada, hanem inkább a feszültség fokozására alkalmas eszköz. Azt sugallja, hogy éljétek át gyorsan a szerelmet, mert bármikor lecsaphat rátok is a tettes. Ahogyan a pár kikerül a kocsiból, le is választanak minket a romantikáról egy távolabbi képpel, hangsúlyozva, hogy itt nem a kapcsolat a lényeg, hanem az, hogy senki sincs biztonságban.

A könyv olvasásakor néha elfeledkezhetünk arról, hogy horrorról van szó, a filmben már kevésbé. De pont, amikor ez megtörténik a könyvben, egy csapásra behozza Perkins a támadót, szinte a semmiből, hosszú, vontatott előkészítés nélkül. „Ez nem szórakozás – mondta, ahogy Makani feje fölé emelte a kést. –hanem olyasmi, amit meg kell tennem.” (310. oldal)

A tűz visszatérő elem, de a szöveg erről nem tud annyit adni, mint a film képei. Ez utóbbiban megelevenedik az a látvány, amely a száraz oldalakon tulajdonképpen „halott”. A filmben a legdrámaibb eszköz is a tűz, mely az elégés, a pusztulás, a megsemmisülés és megsemmisítés szimbólumaként sokkal veszélyesebb, mint bárki késsel a kezében. Hiszen a lángok gyors terjedése mindent felperzsel, és egy szúrás, egy vágat vagy egy testrész megcsonkítása helyett teljes pusztításra képes: csak port és hamut hagy maga mögött. A késsel ellentétben a tűz annak a veszélynek sincs kitéve, hogy az áldozat a tettes ellen fordítja a küzdelem során. A néző furcsa lenyűgözöttséget élhet át, mely annak bemutatásából fakad, hogy mekkora hatalma van, milyen nagy területeket képes felemészteni.

A tűz nem pusztíthatja el önmagát, csak mindenki mást a környezetében. Kicsit megidézi a poklot is, ahol a szereplők szembesülnek magával a Gonosszal. Akinek a száját megrázó mondatok hagyják el: „Na mi van? Bánod, hogy A háború művészetét adtad a kilencedik szülinapomra? Mind maszkot viseltek, mind képmutatók vagytok, éppúgy, mint az apám…”, Felismerve, hogy mennyire messzire elmegy, mi is belátjuk, ami egy szereplő szájából is elhangzik, hogy komoly pszichés zavarban szenved.

Patrick Brice adaptációja a szereplőkben rejlő – a könyvben tompítva megjelenő – energiát is hatékonyan adja át, hiszen a színészek dühös illetve kétségbeesett játéka átélhetővé teszi a rettegést. Kimondottan hiteles volt Sydney Park (Makani) és Théodore Pellerin (Ollie)  alakítása, de Dale Whibley (Zach) szintén jól teljesített. A vágás üteme is segíti a történetmesélést. A film és a könyv kiegészíthetik egymást, ebben az esetben előbb a könyvet ajánlanám, mert a film után sok újat nem ad az írott változat.

Bár megnézünk egy ilyen filmet, elolvassuk a könyvet, de átélni senki sem kívánja azt a szorongást, ami az iskola diákjait érte, amit még a kibontakozó szerelem sem tompít el. Az Egyesült Államokban egyáltalán nem ritkák az ilyen bűncselekmények, horrorisztikus esetek, az iskolai gyilkosságok. Ezért a Valaki van a házadban elrettentő példa is lehet, hogy itthon még inkább törekedjünk a békére és a megbocsájtásra.

Stephanie Perkins: Valaki van a házadban
Maxim, 2021, 320 oldal