Súgópéldány

Nagyon jólesett átvenni, mert egyrészről a színházi szakma adja, emellett pedig volt bennem egy másik különös érzés is, ugyanis Tolnay urat, a díj névadóját személyesen ismertem. Akkor találkoztunk először, amikor az Operettszínházat 1966 és 1970 között átépítették. Én fiatal srác voltam, és technikai emberként mentem a csapattal. Később pedig, amikor a Színművészetin elindították a technikai szakokat, Tolnay rengeteget tett azért, hogy a szakmát megbecsüljék, és a szakmunkások tanulhassanak. Én is vizsgáztam nála. Mindene volt a színház és a színházi dolgozók. Ettől a személyes kötődéstől egészen más szemmel nézi az ember a díjat: ötven év után visszajön egy arc, az öltözete, minden, amire már régóta nem gondoltam. Ráadásul az elmúlt években kicsit kijjebb kerültem a színházból – ugyan még visszajárok dolgozni, de már nem vagyok benne annyira, mint amikor napi 12-14 órákat töltöttem ott –, és megtisztelő, hogy egy olyan elismerést vehettem át, amit a kollégák javaslatai alapján ítélnek oda.

Tolnay alapvetően a gépészethez kapcsolódott, tehát például a trégerekkel, a díszlethúzókkal és a forgóberendezésekkel dolgozott, én pedig világítástechnikai szakon tanultam. Az ő területének ismereteit inkább akkor tudtam alkalmazni, amikor használnom kellett azokat az eszközöket, amiket készített, illetve amikor utasításokat kellett adnom. Olyankor jó volt tudni, hogy hogyan működnek azok a berendezések, amiket tervezett.

A mai napig abban a házban lakom, ahol korábban Latabár Árpád és Latabár Marika. Marikával közel egyidősek voltunk, ezért sokat jártam hozzájuk gyerekkoromban. Így lettem jóba Árpád bácsival, illetve rajta keresztül Kálmánnal és a családjával. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, bizonyos ünnepeken össze is jöttünk, a szüleim pedig gyakran kaptak tiszteletjegyeket tőlük az Operettszínházba. Amikor már elég idős voltam, én is mentem velük. Az első élményem általános iskolás koromból származik, Szinetár Miklós Csárdáskirálynőjét néztük meg. Nagyon tetszett, de aztán meg is feledkeztem erről a világról. Az érettségi, a szakmunka és a véletlen hozta úgy, hogy újra a színház közelébe kerültem. Az egyik barátom édesapja a Filmtechnikai Intézetnél dolgozott vezető beosztásban, és mesélte, hogy járnak ki különböző színházakhoz is, az Operettben pedig éppen világosítót keresnek. Akkor ehhez a munkakörhöz még végzettség kellett, de mivel én ezt éppen akkor, 1965-ben szereztem meg, elkezdtem ott dolgozni. Az 1970-es évek elején aztán elvégeztem a Színművészetin a világítástechnika szakot, amihez szükség volt egy ötéves színházi munkaviszonyra, érettségire és egy elektromos szakmára. Miután ez is megvolt, lehettem fővilágosító-helyettes, majd fővilágosító.

Az első igazán nagy élményem 1966-ban volt, a My Fair Lady premierjén. Ez volt az egyik első alkalom, hogy egy igazi világsikert mutattunk be, ráadásul olyan művészekkel, mint Básti Lajos és Lehoczky Zsuzsa. Az igazi kihívást viszont inkább azok a munkák jelentették, amiket én csináltam. Ilyen volt például a Chicago, Seregi László rendezésében. Ennek a díszleteit már mi szereltük, ráadásul elég nagy világítási igényű darab volt, ami főként azért jelentett nehézséget, mert abban az időben még bonyolultabb volt a technikai berendezések beszerzése. Gyakorlatilag mindent magunknak kellett kitalálnunk és elkészítenünk úgy, hogy olyannak látszon, mint a nyugat-európai színházakban, ahol egyre komolyabb világítástechnikával dolgoztak. A politikai helyzet is nehezítette a megvalósítást, mert 1990-ig nem jöhetett be a fejlettebb technika az országba. Emellett meghatározó élményeim voltak a turnék is, például amikor 1996-ban először jutottunk ki a társulattal Japánba, vagy Németország, ahová 1982 óta a mai napig visszajárunk, és hosszú hónapokat töltünk ott.

A Chicago tényleg rendhagyó volt ebből a szempontból – villódzó fények, mozgó díszletelemek voltak benne, amik ma már természetesnek számítanak, akkoriban viszont megoldandó feladat volt a kivitelezésük. Az eszközök is mások voltak: ami most egy cigaretta nagyságú kütyü, az anno láda méretű doboz volt, és azokkal a feltételekkel kellett megoldani az előadást. A LED előtt például úgy szereltük a világítást, hogy műanyagcsövekbe raktuk bele az izzókat. Az egész folyamat a tervezéstől a bemutatóig több hónapon át tartott.

Abban az évben zajlott a színház átépítése, és az új épületbe világszínvonalú berendezést kaptunk. Ugyan alapvetően az új munkakörömben a ház világításával foglalkoztam, a mostani műszaki igazgatóval, Somfai Péterrel egymás mellett dolgozva, egyben színpadi világosítók is voltunk. A korszerű rendszerrel sokkal könnyebb volt dolgozni, mert ugyan a fényeket ugyanúgy meg kellett tervezni, de amit beütöttünk a fényszabályozóba, azt tárolta a memória, és amikor szükség volt rá, előjött. 2014-től viszont már csak a színház üzemeltetése volt a feladatom, a korábbi szokástól eltérően tehát kétfelé osztottuk a munkát.