Idén ismét benépesült a Hajógyári-sziget, Európa egyik legismertebb zenei-kulturális fesztiváljának otthona. A Sziget története 1993-ban kezdődött, akkor még Diákfesztivál néven, az azóta eltelt időben pedig valódi popkulturális jelenséggé nőtte ki magát. A fesztivál az elmúlt évtizedekben többször is kényszerpihenőre vonult, például a koronavírus-járvány miatt, 2026-ban viszont újfent sikerült megrendezni a hétnapos kavalkádot.
Számomra különösen sokat jelentett, hogy életemben először léphettem be a Szigetre: egy tízéves álmom vált ezzel valóra. Már az első napot megelőző hetekben nőttön-nőtt bennem a várakozás, nagyjából olyan intenzitással, mintha az államvizsgámra készültem volna. Ez ironikus annak fényében, hogy mennyire nehezen szoktam viselni a tömeget, s ha valami nem mondható el a Szigetről, akkor az az, hogy kevesen lennének. Ehhez képest a megérkezés pillanatától kezdve a szorongásom illedelmesen adta át a helyét a gyermeki izgatottságnak.
A beléptető kaput magunk mögött hagyva négy irányba is elindulhattunk volna, rövid tanakodás után azonban a sziget szíve felé vettük az irányt. Felcsaptunk amatőr térképésznek, és hamarosan megtaláltuk a Nagyszínpad mutatós félkupoláját, ahol az első kiszemelt fellépő, a Wolf Alice készült színpadra lépni.
Ekkor értek el hozzám először a Sziget valódi hangjai és illatai. A távolból dübörgő basszusok, a közelből kiszűrődő énekhangok, a felszabadult, olykor kissé illuminált beszélgetések, a legközelebbi ételstandok csábító aromái és persze a kánikulában izzadó tömegek hamisíthatatlan kipárolgása. Nem büdös. Egyszerűen emberi. Meglepő módon ezek az egymásra rakódó ingerek nem rontották el az összképet. Éppen ellenkezőleg: ettől lett igazán autentikus az egész.
Ugyanis a koncertek csak a szórakozás keretét adják. A Sziget szellemisége közösséget kovácsol a sokféleségből, és néhány órára kiutat kínál a hétköznapok mókuskerekéből. Ezt szokatlanul hamar sikerült megtapasztalnom.
Ezután következett Zara Larsson, akinek zenéje kevésbé fedte le az ízlésemet. A barátom ott maradt, én viszont útnak indultam, és ekkor kezdődött az este legjobb része: a céltalannak tűnő bolyongás.
Nem kellett sokáig keresgélnem. A Nagyszínpad mögötti fedett részen éppen a Lambrini Girls csapott a húrok közé. Korábban fogalmam sem volt róla, kik ők, néhány gitárdallam és néhány sor mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a végéig ott ragadjak. A provokatív szövegek, a feminista hangvétel és az eleinte kaotikusnak tűnő, majd fokozatosan összeálló punk-rock hangzás azonnal megfogott. A közönség közepén kialakult egy pogo zóna is, örvényként szippantva magába a gyanútlanul közel merészkedőket. Élveztem nézni, de beállni azért nem mertem.
Némi keringés és néhány, a zajban félig-meddig elvesző telefonhívás után végül egymásra találtunk a barátommal, és immár együtt haladtunk tovább koncerttől koncertig, előadástól előadásig. Többször eltévedtünk, de ezen a ponton nem számított semmi. A Szigeten valahogy az eltévedés is a program szerves részét képezi.
Hajnalhasadáskor a Duna közelében találtunk egy nyugodtabb zugot. Leültünk, és próbáltuk feldolgozni az elmúlt órák rengeteg élményét, megfeledkezve az időről. Csak beszélgettünk, hallgattuk a távolból érkező elektronikus zenéket, néztük a csillagos ég alatt hol ritkásabban, hol sűrűbben hullámzó tömeget, és még onnan is éreztük a mellkasunkban dübörgő decibeleket. Ezt kifejezetten megnyugtatónak és komfortosnak találtam.
Egyetlen éjszakára valóban szabadok voltunk.
Abban azért megegyeztünk, hogy szombaton korábban érkezünk, valamivel szervezettebb útitervvel.
Írta és fotók: Pus József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése