Szeptember 17-én a Művészetek Palotájába, a Nemzeti Táncszínház előadására látogattam el. A Szegedi Kortárs Balett vitte színre a Carmina Burana című előadást, amit immár tizennegyedik éve játszanak töretlen sikerrel a világ különböző országaiban.
A Carmina Burana egy XIII. századi versgyűjtemény, amit Carl Orff zenésített meg. Az 1937-ben bemutatott darab azóta is sokat játszott előadás, különböző változatokban – csak zenekarral, előadással vagy tánccal, mint jelenesetben.
A zeneszerző négy részre osztotta a művet: Tavasszal, A zöldben, A borospincében, Szerelmi udvarlás címeket viselik az egyes blokkok.
Az alaptörténet, ahogy a rendező-koreográfus, Juronics Tamás írja, egy közösségről szól, az ő napjaikról, érzéseikről. Azonban a hangsúly a csoporttól külön megjelenő lányra helyeződik, akit befogadnak maguk közé; az egyik fiú beleszeret és így tagja lesz ennek az „emberszerű barbár közösségnek”.
De, ahogy maga a darab nyitószáma is kezdődik „Ó, Fortuna, / mint a Luna, / egyre-másra változol (Szedő Dénes) nem lehet előre tudni, hogy a Sors kinek mit ad, milyen végzet vár az egyes emberekre.
Bár a zenében, és így a táncban is megjelennek komikusabb részek, az egész előadást bizonytalanság és várakozás hatja át, ami inkább negatív érzelmeket szül az emberben, mintsem pozitívat. Ezt nem tartom hibának, se hátránynak, mert így érezhető a darab hatása, a néző együtt örül vagy sír a szereplőkkel, átérzi a sorsukat, hogy milyen nehézségekbe ütköznek, hogyan lesznek szerelmesek…
Már a darab legelején megjelenik a Halál, és később kiválasztja a közösségbe befogadott lányt, ezáltal sugallva, hogy életének napjai meg vannak számlálva. Erre más célzás is történik, ami különösen tetszett: a Halál berendez egy kis bábteret, ahol a szerelmesek jelennek meg. Itt leharapja a lány-báb fejét – ez már erősebb célzás arra, hogy mi lesz a dolgok végkimenetele.
A táncosok maximális teljesítményt nyújtottak; teljes átéléssel táncoltak, pontosan tudták, hogy mi a szerepük, mi az, amit a megjelenített közösség tagjai éreznek, ezért volt hihető a történet. Kiemelném a darab végén a szerelmét elvesztő fiút, aki az „O Fortuna”-t énekli – mindent összevetve egy hatásos, színvonalas előadásról van szó, nyomot hagy a nézőben. Az utolsó néhány perc látványa és érzelmei pedig elgondolkodtatják az embert.
A Juronics Tamás-féle megvalósítást csak dicsérni lehet, méltán játssza több, mint tíz éve a társulat világszerte – mindezt a darab végén a vastaps is bizonyította.
Nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon már láttam kétszer a produkciót – ez, és, hogy utána olvastam mind a zene történetére, mind Juronics Tamás nyilatkozataira a darabbal kapcsolatban, érthetőbbé vált számomra, hogy a darab miről szól. Persze első látásra is szül az emberben érzelmeket és gondolatokat, nem tartom szükségesnek a háttértudást ahhoz, hogy az előadást érezni, érteni tudjuk.
Egyébként is, egy darab akkor – is – számít jónak, ha a nézőnek utána vannak saját gondolatai; még ha nem is szorosan a látottakhoz kapcsolódóan, de azok hatására.
Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Nemzeti Táncszínház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése