Súgópéldány

A szeptember 19-ei teltházas premiert két ugyancsak teltházas nyilvános főpróba előzte meg; a Lázár Ervin Program keretében általános iskolások mélyedhettek el a színház segítségével a magyar történelem egyik legérdekesebb korszakában.

Habár a trónháborúk több királyunk életében is fontos szerepet játszottak, a Szente Vajk-Galambos Attila írópáros ezúttal az „igazságos” Hunyadi Mátyás uralkodását megelőző, intrikával és cselszövéssel teli időszakot választotta. A cselekmény nyomokban Erkel Hunyadi László operájának elemeit tartalmazza (ezt tekinthetjük akár homage-ként is a színház gyökereikre nézve), azonban középpontba ezúttal az Ember Márk alakította fiatal Mátyás kerül. A történet ott veszi fel a Hunyadi-család legendáját, ahol az az idén debütáló Hunyadi-sorozatban félbemaradt; a nándorfehérvári diadaltól egészen az ifjú Mátyás királlyá választásáig követhetjük végig az eseményeket.

Történelmi hűségét tekintve ismét csak a Hunyadi-sorozathoz vagy a Most vagy sohához (amelynek szintén Szente Vajk az egyik írója) lehetne hasonlítani. Habár igyekszik az események feljegyzett sorrendjét, alakulását megtartani, több helyen mégis kilép belőle, elromantizálja azt, és fikciós elemekkel vegyíti a többeknek száraznak tűnő, tankönyvi fejezeteket. Így lesz a tizennégy éves Mátyásból felnőtt, harcban edzett, grandiózus reneszánsz ötletekkel rendelkező uralkodójelölt, egykori jegyeséből, Garai Annából (Kovács Gyopár) érzelmes, vágyakozó szerelmes és misztikus jós, a főhősünktől alig néhány évvel idősebb, „utószülött” V. Lászlóból (Veréb Tamás) és a Habsburg-famíliából pedig hataloméhes cselszövők, akik az ország békéjét akarják felborítani.

Hasonló elem III. Frigyes (Szerednyey Béla) bérgyilkosa/ügynöke, a vonzó, de veszélyes Zofia (Trokán Nóra) és a testőrként felfogadott harcos szerzetes, Petrus (Borsi-Balogh Máté), aki színpadra lépésekor comic relief-ként humoros megjegyzéseivel, esetlenségével nevettet két véresebb, komorabb jelenet között; ezzel lopja be magát igazán a nézők szívébe. Az ő személyiségüket nem kötik írott feljegyzések, kódexek vagy tanulmányok; ezért is érződhetnek sokkal érdekesebbnek és karakteresebbnek, mint a történelemből vett társaik.

Hunyadi Mátyás karaktere pontosan ezek miatt a színes szereplők miatt kerül sokszor háttérbe; hiába szól róla a történet, osztoznia kell a reflektorfényen a többi játékossal; hiszen mindenki a trónra pályázik a maga módján. Újabban sok filmes produkció kapcsán emlegették, hogy „Trónok harca-kaliberű” lesz, A trón azonban ezeket az ígéreteket be is váltja. Mátyásból az udvari intrikák közepébe beeső, hatalomra mégsem vágyó Jon Snow lesz, Hunyadi Lászlóból (Brasch Bence) a becsületes, de az ármánykodáshoz mit sem értő, már az első felvonás/évad elején lefejezett Ned Stark. V. László a nemesi ligák által bábként rángatott, törtető, de módszere és tettei alapján rendkívül ellenszenves karakterként Joffrey Baratheonra, a háttérből irányító Cillei Ulrik (Szabó P. Szilveszter) – Garai nádor (Feke Pál) páros pedig Kisujjra hajaznak. És ekkor még nem is említettem a tróntermi jelenetekben háttérben megjelenő Királyvárat, a leegyszerűsített Vastrónra emlékeztető széket vagy Mátyás fogva tartását a prágai malomban, ami már Ramsay Bolton hírhedt kínzási módszereit idézi…

Az előadást egyértelműen a hatalmas, látványos díszletelemek, a fénytechnika és a harcos-vívós jelenetek koreográfiáji viszik a hátukon. A trónterem, a vacsoraasztal, amiből kezek nőnek ki, a pókháló, ami V. László metaforikus béklyójaként szolgál, Garai nádor neon kígyóemberei és a hatalmas, mennyezeten berepülő holló; mindegyik hozzájárul az atmoszféra, a hangulat megteremtéséhez. A második felvonásra kicsit repetatívvá válhat az újrafelhasználásuk, de még ez is magyarázható szimbólumteremtés címszóval.

A hangosítás a tizennyolcadik sorból nem mindig volt tökéletes; legegyszerűbb példaként a visszatérő „Jöjj, ébredj tavasz” sort hallottam mindennek, „Jöjj, kell egy tapasznak” és „Jöjj, ébredj csapatnak”, csak tavasznak nem, sokszor már azon gondolkodtam, milyen jó lenne most „felkapcsolni a feliratokat”. A színészek ennek ellenére a maximumot hozták A trón zenés, musical részében, különösen Auksz Éva Szilágyi Erzsébetként, aki, habár itt is félti a fiait az udvari intrikáktól, az operabeli La Grange ária helyett sokkal harciasabb, keményebb dalokkal lép színpadra. Mellette Veréb Tamás, Feke Pál – a dalaikkal klasszikus Disney-gonoszokra emlékeztető antagonisták – és Kovács Gyopár emelhetők jobban ki.

Berkecz Petra külön említést érdemel; nem csak azért lopja el a show-t, mert a szereplőgárda legfiatalabb tagja, hanem azért is, mert színészi tehetségével igazán emlékezetessé, karakteressé teszi a darabban tízéves Podjebrád Kunigundát – avagy a későbbi magyar királynőt, Katalint. Tudálékos, minden lében kanál kislányt játszik, de egy percre sem válik idegesítővé; sőt, viszonylag rövid, de annál tartalmasabb jeleneteivel egy szerethető, ifjú géniuszt ismerhetünk meg.

Vannak előadások, amiket a történet és az alapkoncepció tesz nagyszerűvé, másokat a megvalósítás és a tehetséges színészgárda. A trón sikerét én inkább az utóbbinak könyvelem el. A látvány, a koreográfia és az emlékezetes alakítások jól emészthetővé tették az egyébként bonyolult, történelmi előismereteket ugyancsak igénylő, sokszereplős és több szálon futó cselekményt. Ez már önmagában is nagy teljesítmény. A nézők szerették, a teltházas premieren álló vastapsot kapott. Grandiózus, nagy vállalás, szórakoztató, ámde végső soron mégis felejthető; nem ez lesz a következő István, a király, Valahol Európában vagy Kőszívű musical; de nem is muszáj annak lennie, hiszen ez még csak a legelső darab, a legelső premier, mondhatni „csak” a bemelegítés volt.

Az Erkel Színház az idei évadra nézve ígéretes nyitánnyal szolgált; érdemes lesz nagy figyelmet szentelnünk az elkövetkezendő időszakban Budapest legújabb musical színházának.