Súgópéldány

A férfi mögött (The Wife) című film láttán többé senki sem kárhoztatja majd Bob Dylant, amiért nem ment el Stockholmba az irodalmi Nobel-díj hivatalos átadására. A kitüntetettek sorsa ott ugyanis csupa szenvedés. Az embert nem hagyják aludni, ide-oda rángatják a protokollfelelősök, és úgy kell tennie, mintha izgatnák a többiek érdemei. Ennél már csak a díjazott nejének rosszabb, aki kényszeredett mosollyal asszisztál az ünnepléshez, miközben majd’ belefullad a méretes egókból kialakult tengerbe. De mi történik, ha kettejük között még e felhajtásnál is súlyosabb színjáték zajlik?

Joseph (Joe) Castleman (Jonathan Pryce) és felesége, Joan (Glenn Close) jópofa, szeretni való idős pár benyomását kelti. Kapcsolatukból árad a gyengédség, az infantilis férfi minden mozdulatát Joan óvó figyelme kíséri. Nincs a világon semmi, amin ne osztoznának. Kár, hogy közös a lappangó frusztráció is, amelynek forrására Björn Runge svéd rendező eleinte csak apró nyomokkal utal. Emiatt érezzük úgy később, hogy a főszereplők – különösen Joe – olyan sokáig fojtották el magukban valóságot, hogy szinte el is feledkeztek róla. Vagy csupán négyszemközt is olyan profin tettetnek, mintha poloskákat sejtenének az ízlésesen berendezett lakosztályukban?

Nehéz eldönteni, mert problémáik amilyen sablonosnak („öregedő, csapodár írózseni sokat tűrt asszonyának elege lesz”) tűnnek az elején, olyan megfejthetetlenné válnak idővel. Akárcsak motivációik. A múltbeli jelenetekben feltárul az ifjú Joe (Harry Lloyd) és Joan (Glenn Close lánya, Annie Starke) professzor-tanítvány viszonya az ötvenes években (a cselekmény egyébként 1992-ben játszódik), majd a hazugságra épülő közös élet(mű) kezdete. Munkásságuk egy előnyösnek ígérkező alkotói szövetségben olvad eggyé, amely Joe növekvő hírnevével egyenes arányban válik egyre nagyobb átveréssé. 

A férfi elhatalmasodó önbecsapását legjobban két párhuzamba állítható jelenet fejezi ki. A házaspár az első kiadott regényt és a Nobel-díjat egyaránt az ágyon ugrálva ünnepli, de utóbbin Joe szíve szerint már nem osztozna.  („Kiadják a könyvünket!” kontra „Megnyertem a Nobelt!”) Talán ez az a pont, ahonnan nincs visszaút, hiszen a medált megfelezni nem lehet, negyven év után pedig ideje a kérdésnek: kit is illet az elismerés a sok rajongott írásért? (Runge Meg Wolitzer regényét adaptálta, a tétet pedig kissé megemelte, hiszen az eredeti történetben Joe „csak” egy fiktív, finn irodalmi díjat kapott meg.) Ez indítja be szembenézés folyamatát, a Joant az igazsággal „kísértő” Nathaniel Bone ( Christian Slater) csupán bónusz. 

A férfi mögött alkotói nem akarják a szánkba rágni, hogyan ítéljük meg a Castlemanek tetteit, hagytak teret az önálló véleménynek. A megkeseredett írónő (Elizabeth McGovern) rosszkor jött, féligazságokon alapuló tanácsa („hagyd abba az írást, hiszen a női szerzőket senki sem olvassa”), Joan visszahúzódó természete és a kedvese elvesztésétől való félelem együtt ágyazott meg a lány káros döntésének. A saját tehetségtelenségére rádöbbenő Joe-nak pedig talán nem is feleségre volt szüksége, hanem egy anyukára, aki pátyolgatja, letörli a morzsákat a szája széléről, és az olvasószemüvegét ugyanúgy a kezébe adja, mint a karriert. 

Mindennek áldozata David fiuk is, (Max Irons), aki ugyan jól ír, de ambícióit a zseniális apával szembeni téves megfelelési kényszer táplálja. A titkon saját magát is megvető Joe azonban nem tudja szívből támogatni, hiszen kínozza a gondolat, hogy David valójában Joantól örökölte képességeit. Kemény és gyilkos játszma ez, amely egyre hevesebb, egyre kevésbé irodalmi nyelvezetű, hotelszobákban és limuzinokban csúcspontra jutó vitákat generál. Ezek a film legjobb pillanatai: a dinamikus, pergő párbeszédek kellemetlenségük ellenére szórakoztatóak, életszerűek és tanulságosak. A tökéletes kamaradráma-hangulatba pedig mindig vegyül egy csipetnyi meghittség is, amely ideig-óráig el tudja hitetni: hiába a sok harag, frusztráció és sérelem, e családban még mindig a szeretet dominál. (És persze ott van még David testvére, az eseményekről mit sem tudó Susanna is, aki e köteléket egy újszülött unokával fűzi még szorosabbra.)

A szerepéért Oscar-díjra jelölt Glenn Close életteli, szellemes, visszafogottságában is erős érzelmeivel könnyedén elnyeri a szimpátiánkat. (Annie Starke ebben méltó párja.) Joe-t az ő kritikus, aggódó, olykor ironikus nézőpontjából ábrázolják, Jonathan Pryce pedig ennek megfelelően egyszerre szerethető és szánni való. Egyértelmű, hogy a csodált író hamis szerepe mellett a neje örök lojalitásába vetett hit tartja őt egyben. Alakja fokozatosan válik egyre nevetségesebbé, a mélypont pedig akkor érkezik el, amikor a nyomában járó hamvas fotós lány vonzalmát azonnal letöri a vérnyomásgyógyszerek említése. Joe-t – szemben a fiatalos Joannal – az első perctől körbelengi a halandóság, a hanyatló karakterre nem lehet szívből haragudni. Max Irons dacos, egyre jobban összezavarodó Davidje bennünk is megteremti az igényt, hogy fejeződjön be a mindenki életét mérgező ködösítés. Christian Slater kellőképpen pimasz, de figurája mégsem ellenszenves, hiszen bár saját érdeke vezérli (Joe ütős életrajzának megírása), valójában Joan és David oldalán áll.

A zárt terekben hatékonyan kibontakozó, Jocelyn Pook érzelmes zenéjével aláfestett dráma előnyére válik, hogy elsősorban nem a férfiuralom elnyomottjaként ábrázolja Joant. Bár fiatal írónőként valóban jelentős hátránnyal indult volna, a saját karrier gyors feladásához kellett a két egymásra találó ember lelki alkata, a pillanatnyi praktikum, az érdekek és körülmények összetett rendszere is. Ezt a speciális helyzetet és következményeit végig izgalmasan mutatja be a film, amely egy dologra biztosan rávilágít: kevés az olyan pusztító kudarc, mint az érdemtelen kitüntetés.