Súgópéldány

A szobámat még nem foglalhattam el, ezért a bőröndtárolóban hagyva a csomagomat nekivágtam felfedezni a várost. Az elmondások szerint jókor érkeztem, ugyanis előző nap óriási vihar volt, jégesővel, ami ugyan előadáselmaradást nem, egyéb károkat azonban okozott. Mindenfelé bokáig érő pocsolyák szegélyezték az utat. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy programot keressek magamnak. Egy véletlen folytán megtudtam, hogy a Cinemaqua, a város filmparkja, amelybe már többször terveztem elmenni, csupán öt perc sétára van a hoteltől, ahol a szállásom van, úgyhogy néhány kollégával meg is beszéltük, hogy mielőtt hazamegyek, megnézzük a díszletmaketteket.

Vasárnap lévén nem sok ember volt az utcán, pedig már két napja zajlott a szemle: a Művelődési Központban még folytak a szakmai beszélgetések az előző napi produkciókról, és mivel itt a boltok zárva vannak a hét utolsó napján, a helyi lakosok sem indultak útnak. Azért ez a pár óra sem zajlott eseménytelenül: kedves kollégákkal és ismerősökkel találkoztam, miközben róttam a métereket, és hogyha már rám szakadt egy kis szabadidő, fotóztam az érdekességeket.

Az igazán izgalmas események aztán kora este kezdődtek, ugyanis 18 órakor a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Parasztopera című előadása került színre, Györfi Csaba rendező-koreográfus koncepciója alapján. A balladai történet a címe ellenére nem klasszikus értelemben vett opera – bár aki ránéz a színlapra, és meglátja Pintér Béla nevét, már sejthet valamit –, sőt a népzenei vonal sokkal erősebben jelen van, mint a klasszikusabb formák. A darab a színészektől sem vár bravúréneklést, a szövegeken és a történeten van a hangsúly.

A cselekmény egyetlen napot ölel fel: két fiatal, Roland (Jakab Tamás) és várandós Julika (Albert Orsolya) esküvőjének történetét. A felhőtlennek látszó ünnepség azonban tragédiába torkollik, ugyanis a szertartás helyett sötét, halálos családi titkokra derül fény, miközben a vőlegény a menyasszony mostohatestvérébe, Etelkába (Veres Orsolya) szerelmes. Az érzései pedig viszonzásra találnak.

Az eltemetett múlt képére a teret uraló díszlet is ráerősít, a különböző mélységekben sejlik fel az igazság (díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika). A szintezés azonban nincs teljesen kijátszva, nem egyértelmű a funkciója. Ugyan lehetne rá magyarázat például az álom és valóság tereinek elkülönítése és rétegekre osztása, azonban a végjáték, amikor az utolsó mozaikdarab is a helyére kerül, ebben a tekintetben végképp összekuszálja a néző fejében kirajzolódó koncepciót.

Pedig a színészi jelenlét kifejezetten erős. Jakab Tamás hol finoman, csupán egy-egy pillantással, hol egészen konkrétan, teljes lényével érzékelteti a családi és szerelmi viszonyokat, míg Veres Orsolya erőteljes és határozott megérkezéseivel méltó vetélytársa kolléganőjének, Albert Orsolyának.

A dráma mellett persze humorból sincs hiány, a szöveg nagyon modern, sőt bizonyos részei az aktuális – így jelen esetben a június 23-i kisvárdai – előadásra reflektálnak.

A humor az utána következő előadáson, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház A mizantrópján is jelen van, azonban Molière alternatív mába ültetésébe már hiba csúszik. A koncepció egyébiránt nagyon izgalmas, az alapművet inkább csak kiindulásként használta Visky Bence és a rendező, Visky Andrej.

A jelenetek egy bizonyos pontig működnek is. Egy jófajta „intellektuális bölcsészhumort” kapunk, az alkotók láthatóan egy szűk értelmiségi réteget szólítanak meg a szójátékokkal. De hiába az amnéziás aranyhal, a tematikus bulira érkező feminista Leila hercegnő és a zöld overálos űrlények, ha a néző nem tud magával vinni valamit az előadásból, akkor az egész öncélúvá válik. Márpedig ebben a darabban sem Molière mizantropikus főhősével, sem a 21. század problémáit beemelő szituációkkal nem lehet azonosulni. Faragó Zénó hiába viszi a hátán az előadást már-már bravúros színészi játékkal, Alcestéje sehogy nem lesz embergyűlölő, sokkal inkább egy életébe belekeseredett, saját kisebbségi komplexusán átlendülni képtelen, könyörtelen kritikus, akire jól rezonál a Johnt alakító Moșu Norbert-László és Winston, azaz Kolozsi Borsos Gábor. A női főszereplőt ezúttal Jennifernek (Szilágyi Míra) hívják, aki bár hiába tesz tanúbizonyságot lépten-nyomon arról, hogy hűséges és szerető társ, karaktere nem alkalmas rá, hogy pozitív értékeket képviseljen.

A közönség a másfél órás előadás végén a látottakat elemezgetve indul haza, vagy ahogyan mi is, a Fesztivál sátor felé, ahol a közösségi élet zajlik. Még éppen odaérünk, hogy lássuk a foci-Eb aktuális meccsének magyar gólját, és együtt örüljünk a jelenlévő társulatokkal a magyar sikernek.