Súgópéldány

Különös és egyszersmind megrázó előadást láthat az, aki ellátogat a Budapest Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára, a Kislányom, Anne Frankra. Nem szimpla táncelőadás ez, nem is kortárs performansz: mozdulatok, zene, érzések különleges egyvelege.

Ahogy feljön a fény, utcaképet látunk. „Elviselhetetlen ez a meleg nyári este. Az emberek ingujjra vetkőznek, és egész nap csak legyezik magukat. Szinte fulladoznak a hőségtől. A gyerekeket persze nem zavarja, ők most is kint játszanak az utcán, mint általában.” – meséli Otto Frank, de ez a félhomály nem ettől fullasztó. Különös atmoszférát ad a nyitóképnek a sötétbe vesző, megmozduló, majd a mozgásból káosszá alakuló tömeg képe, mely mellett kontrasztként áll az apa.

Otto Frank, vagyis Gálffi László nem egyszerűen narrátor, nem pusztán egy gyászoló, aki az emlékeiből rakja össze széthullott élete darabkáit. Ő az előadás mozgatója, aki kívülállóként, mégis a darab szerves részeként van jelen. Monoton szövegmondása pillanatok alatt hozzásimul a kirajzolódó képhez, finom játékára nem kell ráerősítenie, hogy hasson: a néző rezzenéstelenül ül és figyeli a legapróbb kézmozdulatot is.

Kiegészítése ez nyolc kiváló művész produkciójának, vagy talán épp fordítva, egymástól külön, mégis együtt lélegezve jutnak el az utolsó momentumig, a napló utolsó lapjára.

A táncosok mozgása következetes és kifejező. Először csak térformák, egyszerűnek tűnő, ám mesterien megkomponált összjáték, ami a jelenetek kicsúcsosodására össztáncba áll össze, majd hirtelen szétválik, ahogyan az embereket elszakítják egymástól.

Néhol humorba csap át. Nem olyasfajta humor ez, amin felkacag az ember, groteszk humor, inkább helyzetkomikum. Olyasfajta élcelődés, amiből világos, hogy egy oka van: csak így lehet túlélni. Sem Gálffi, sem a táncosok nem akarják erről az oldalról megmutatni ezt, mindvégig komolyak maradnak, ezzel állítva kontrasztba a szöveg eredendő komikumát a helyzet elborzasztó valóságával.

A díszlet mint megannyi apró cella vagy barakk, végig ott magasodik a játszók felett. Néhol magába szippantja őket, mintha saját maguk foglyai lennének, máskor a saját skatulyájukat próbálják ezáltal kifejezni.

Otto Frank is egy ilyen cellában ül. Néha ő is kilép saját múltja börtönéből, hogy aztán még nagyobb erővel húzza vissza őt a fatákolmány az emlékeibe. Néha csak olvas, máskor úgy figyeli a táncjátékot, mintha valóban a régi képek elevenednének meg előtte, mégis az ember azon kapja magát, hogy oldalra sandít: „vajon ő mit szól ahhoz, amit lát?”

Otto a jelenünkben, Anna, vagyis Sághy Alexandra, a múltban válik eleven mesélővé. Más nyelv az övé, a tánc nyelve, mégis olyan világosan és érthetően közöl, hogy nincs szükség azokra a szavakra, amik a kockás borító alatt lapulnak. A legnagyobb összhangban dolgoznak alá a táncosok, és dolgozik ő is a többiekért. Ezért is nincs a tapsrendben „hierarchia”, mindegy, hogy ki hol áll, egyformán fontos – közös a sorsa az alakoknak, közös az előadás, amit létrehoztak.

Az idő észrevétlenül szalad el, és csúszik át egy másik síkba. Mint ahogyan az előadásban is elakadó Otto Frank, akire a múlt árnyékaként húzódik rá a sötét…

Írta: Vass Antónia