Harper Regan, a kivetkezett nő

Láttál már asszonyt? Visszafogott, dolgozó nőt, halvány harisnyában, menekülésre képtelenül tátogva a főnöke előtt? Láttál már anyát, keményre szabott arccal könyörögve a gyerekének? Gyengédségre képtelen feleséget? Lányt, akinek haldoklik az apja? 

Harper Regan, egy asszony London külvárosából. Férjjel, tinédzser gyerekkel, rosszul szabott barna kosztümben. Könyörög, hogy hadd menjen el két napra meglátogatni a haldokló apját. Erre nem egy egyszerű nem a válasz, hanem egy egész őrült tánc. Egyre mélyebb és mélyebb a megaláztatás, Harper válla remeg, futna, de nem lehet. Nem mehet. „Tegeződjünk, Harper! De én nem akarok.”



Egy nő a malomkerékben, egy kislány a daráló iskolapadban. „Úgy mondod, mintha bemagoltad volna! Mert bemagoltam, apa!” Újabb és újabb emberek, beleragadva az élet szabályaiba. 

Aztán Harper mégis megszökik. 

Simon Stephens darabjának felénél valóban olyan, mintha már nem tudnánk, ki volt az a nő, aki csendesen tűrte a főnök megalázó magánelőadását, mert muszáj, mert tartoznak a banknak, mert a gyereknek egyetemre kell járnia, mert a férj nem kaphat állást…

Alakok jönnek, a rasszista kocsmapatkány, az unatkozó házasságtörő, a csontos, púpos takarítónő épp elemeli a vajszínű táskát. 

Láttál már embert kifordulni önmagából? Láttál már vörös hálóingben, lopott bőrdzsekiben feszítő nőt énekelni az éjszakában? Megkeseredett negyvenéves tinédzsert az anyja előtt üvölteni? „Mi ellen lázadsz? Mi ellen lehet?” 

Ő is Harper Regan.



A darabot a Katona József Színház Kamrájában, a stúdiószínházban tekinthetik meg Székely Kriszta rendezésében. Különleges, intenzív. Nyüzsögnek tőle a gondolatok. Harper Regan a nagyanyám, az anyám, én és a lányom, a nő egy mintája, aki szélsőséges helyzetben szó szerint kivetkezik önmagából. Mókás, nevet a közönség, a néző fel-fel kacag, aztán mégis szíven ütik. Mert ez egy komoly darab, komoly, valódi problémákkal, komoly, valódi karakterekkel. 

A főszerepet Fullajtár Andrea vitte, kitűnő alakítás. A díszlet rendkívül egyszerű, nem játszanak mással, mint a fényekkel, azzal viszont fantasztikusan. A zene, az arcok, a színek összefolynak, egyetlen helyiség szinte minimális változtatással az egyik percben kórházi a folyosó, a másikban bár, a harmadikban nappali és iroda. Van, hogy egyszerre vagyunk két városban, Harper hol ide, hol oda beszél. 

Ebben a darabban sok mindent mondanak, amit nem lenne szabad. Talán ezért is kell megnézni. 

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Katona József Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts