Az estély című táncelőadás az Edinburgh Fringe Fesztiválon elnyerte a Nemzetközi Kritikusok Díját, a Scotland on Sunday Legjobb Táncprodukció Díját, és az Independent Színházi Különdíját. Az előadás bemutatója 1993-ban volt, a felújítás új szereposztással a társulat 20. évfordulójára készült. A koreográfiát, Bozsik Yvette, Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező,érdemes művész álmodta színpadra.
Az estély Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című drámája alapján készült: három ember, két társasági hölgy és egy gyíkszerű csábító gyűlnek össze egy külvárosi szobában, melyről kiderül, hogy maga a pokol is lehet.
„Philippe Heritier svájci zeneszerző meglepő és szellemes zenéje gyönyörűen simul a koreográfiához, amely akrobatikát, klasszikus balettet és Buster Keatonra emlékeztető komikumot ötvöz.” (John Linklater)
Ennyi elismerés, díj és kitüntetés után nagy várakozással érkeztem az előadásra, a MOM Kulturális Központba. Magát az épületet, mióta utoljára ott jártam, gyönyörűen felújították, színvonalas helyszínt biztosítva így számos előadás számára, többek között a Nemzeti Táncszínház táncosainak is. Bozsik Yvette társulata ezen az estén az emeleten található különlegesen szép, sajátos hangulatot árasztó kupolateremben adhatta elő hétköznapinak semmiféleképpen nem nevezhető performanszát. A helyszín nagyszerűen kiegészítette az előadást, tulajdonképpen a terem maga volt a díszlet. Amikor helyet foglaltunk, még két szék, egy pingvinszerű szobor és egy pezsgőt, meg süteményt kínáló asztal jelezte, hogy perceken belül valami varázslat fog történni a szobában.
Történt is. Táncelőadást vártam, brillírozó táncosokkal, egy klasszikus, érthető történettel, ami kiszakít a hétköznapok gondterhes világából. Ehhez képest az egész darab a rideg valóságot hozta el számomra. Az őrületet. Azt az őrületet, ami a mai anyagias, szeretet nélküli világunkat jellemzi. A táncot magát nem tudom kategóriába sorolni, ami nem is csoda, mivel maga Bozsik Yvette is így nyilatkozik saját művészetéről: „Nem szeretem a meghatározásokat. Nem tartozom sem a klasszikus táncosokhoz, sem az úgynevezett alternatívákhoz. Engem inkább azok a koreográfusok érdekelnek, akinél minden pillanat teli van élettel. Ezt hívják táncnak, színháznak, bárminek. Próbálom a magam útját járni, meg akarom találni a bennem születő stílust. Melynek nincsen neve.”
A darab első részében egy hölgy táncol világos barokk ruhában, rizsporos arccal. Félénk, a mozgása kissé groteszk, parodisztikus. Úgy tűnik mintha sem a mozgása, sem ő maga nem lenne teljes mértékben megfelelő irányítás alatt. Arcjátékában az őrület jelei fedezhetőek fel. Miután birtokba veszi ez a bátortalan, bolondos lány az egyik széket, megjelenik egy magabiztosságot sugárzó, kissé pökhendi sötét, akár mai alkalmi ruhának is beillő kosztümöt viselő hölgy, aki leül a szoba másik sarkában található székre. A nők különös, semmihez sem fogható tánca következik, míg meg nem jelenik a csöppet sem szimpatikus férfi szereplő. Megkezdődik a trió évődése, ami hol csábító, hol erotikus, hol ördögtől való. A szoba hangulata nyomasztó, az érzékekre együttesen hat a koreográfia, a fénytechnika és a zene sajátos lüktetése. Az előadás végére úgy tűnik, az őrült világ, amiben létezünk, valóságosabb, mint valaha.
Soraimat a The Herald kritikusának szavaival zárnám, mely tökéletesen összefoglalja az utóhatást: „Az 1993-as Edinburghi Fesztivál nagy felfedezettje Bozsik Yvette. Ha még nem látták a darabot, térden állva könyörögjenek jegyért. Csodálatos pantomim!”
Szereplők:
Krausz Alíz, Fülöp Tímea, Vati Tamás
Zene: Philippe Heritier
Jelmez: Velich Rita
Fény: Pető József
Koreográfus: Bozsik Yvette
Írta: Magera Nikoletta
Fotó: Horváth Judit
Forrás: http://www.nemzetitancszinhaz.hu/, http://www.jbsz.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése