Súgópéldány

Általánosan elfogadott tény, hogy a részeg ember igazat mond, ráadásul többféle részeg létezik: vicces, depressziós, csendes, hangos, imbolygó, agresszív, adakozó, megtért. A Katona József Színház új előadása, a Részegek éppen erre a sokrétűségre játszik rá és mutatja be az éjszakai aluljárók világát.

A hosszú alagút már az előadás kezdetekor a játéktérbe szippantja a nézőt, és nem is kell sokat várni rá, hogy megjelenjen az első részeg. A sáros esőkabátban bukdácsoló nő (Rezes Judit) először nézőként próbál elhelyezkedni, majd úgy dönt, hogy átverekedve magát az embereken, a vizes aluljáróba megy, ahol szükségszerűen hasra esik.

Ám a rendező, Gothár Péter, pontosan tudja, hogy az egyszerű bukdácsolás és dülöngélés csupán tiszavirág életű, és egy két órás, szünet nélküli előadást nem lehet monoton hablattyal kitölteni. A felvillanó képek sokasága tehát mind-mind egyetlen eseményhez köthetők: egy filmfesztiválhoz.

Így a darab elején szükségszerűen megjelenik a fesztivál igazgatója is, Mark (Mészáros Máté), aki ízlésesnek nemigen mondható, ám mindenképpen alkalomhoz illő ruhában, ezüstkígyóval a kezében oldalog be az aluljáróba. Egy pillanatra úgy tűnik tehát, ő válik a darab főszereplőjévé, azonban ahogy haladunk előre kiderül, hogy valójában mindenki az, és mégis senki.

A karakterek egytől egyik precízen és pontosan kidolgozott alakok, akiknek – hogy stílusosak legyünk – megvan a fő meszidzse, véleményt formálnak a világukról, a világunkról. Bátran fejtik ki nem túl pozitív véleményüket a vegetáriánusokról, a frissen köttetett házasságokról, vagy éppen hitbeli meggyőződésükről. Furcsa, hogy az ember valahogy úgy van kódolva, hogy minden fricskát, minden elénk tartott ferdetükröt egy egyszerű vállrándítással, kitörő nevetéssel fogadunk el és söprünk félre, pusztán abból kiindulva, hogy a „részeg igazság” bocsánatos bűn. Pedig a figurák éppen attól válnak hitelessé, attól tudunk a – szó szerint értett – botlásaikon nevetni, ha tételmondataikat a legszilárdabb meggyőződéssel mondják ki.

Az elképzelt filmfesztivál legsikeresebb filmjének mondata, az „Azért, hogy megtaláljuk a királynői gyémántot, szépséges Gülbahar” úgy kúszik az elménkbe, hogy szinte már elhisszük: egy valóban létező alkotásról van szó, amire mi is bármikor beülhetnénk a moziba. A film nem csupán egy bekattanás a részegek és a nézők agyában: felszínre hozza az elfojtott vágyakat, így lesz például a kurvából (Ónodi Eszter) egy pillanatra karrier előtt álló kifutósztár, és meg kell hagyni, Ónodi lubickol a saját poklából kitörni vágyó örömlány szerepében. Egymásra találásuk Markkal a férfiban is elindít egy folyamatot, bár ez korántsem olyasféle „lázálom”, mint Rosa esetében.

Mark ugyanis gyógyíthatatlan betegséggel küzd, ám ebben a harcban magára maradottan fél, és nem mer szembenézni a halállal. Részegsége, a film és a nő együttesen feloldják benne azt a szorongást, hogy ki merje mondani: fél éve van hátra.

Habár minden szereplő azonosan súlyozott, komoly igazságokat mond ki, van mégis egy, ami bármelyik másnál jobban megragad az emberben. Gabriel (Keresztes Tamás) mélyen hisz. Hogy miben, vagy épp kiben, az talán nem is annyira lényeges. Az már sokkal inkább, hogy miként próbálja rávenni társait, hogy „hallják az Úr suttogását a szívükben”, ami talán nem is az Istenbe vetett hitet igyekszik meggyökereztetni a szívekben, sokkal fontosabb „meszidzs” az életbe vetett hit, melynek elvesztését mindegyik szereplő – ki-ki a maga módján – átéli. Hogy aztán hogyan dolgozzák fel a saját tragédiájukat, kizárólag rajtuk múlik. A legénybúcsún történt látszatházasság sokkal inkább valóságosnak tűnik, mint az igazi, ami az éjszaka után jön.

Talán nem véletlenül hangzik el a legvégén az a párbeszéd, miszerint Gustav (Kocsis Gergely) soha többé nem iszik, és soha többé nem józanodik ki.

Így válik az egész egy örök körforgássá.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Dömölky Dániel