Az életünket vágyakhoz, tárgyakhoz, emberekhez láncoljuk, miközben önnön valónk elveszik az éterben. Az RNR Művészeti Ügynökség és a Nemzeti Táncszínház Rekviemje semmihez sem fogható gyászmise, küzdelem magunkkal és magával az élettel.
Itt nem születéssel kezdődik a lét. Egy gyászkórus hasít bele az üres térbe, majd a hirtelen támadt fényben egy összekötözött lány – nem is fontos hogy nő-e vagy férfi. Egyszerűen ember. Körbeüljük, nézzük a reménytelen vergődését, ahogy igyekszik megszabadulni a kötelékektől. Vagy talán a béklyóitól.
Árnyak veszik körbe. Olyasféle alakok, akik képviselik a múltját, jelenét, a rá váró sötétséget, a tetteit, a vágyait, a félelmeit. Követik őt mindenhová, elragadják, majd eltaszítják. Nem más ez, mint életünk kifordított mása, cselekedeteink eltorzított tükörképe.
Az ember először menekülni próbál, megijed. Ijedtségének oka nem más, mint a saját magával való találkozás, az a pont, amikor kilép önmagából és felteszi a kérdést, miért létezünk?
A gyászmise feszült zsongássá alakul, a levegő együtt pulzál a táncosokkal. Öt árnyalak járja be a teret, öt próbál útmutatást adni. A lány végül megtörik. Nem is olyasféle megtörésről van szó, ami a feladás érzésével párosul, sokkal inkább a beletörődés, és még inkább egyfajta elfogadás tükröződik az emberen, aki már képes állni ezeknek a „lidérceknek” a tekintetét.
Olyannyira együtt tud velük létezni, hogy már nem zavarja, ha megérintik, nem zavarja, hogy ide-oda lökdösik, terelik – mintha test és lélek eggyé vált volna.
Mindezt nem egy megszokott térben teszik. Feledi János rendező-koreográfus egy olyan közeget álmodott meg, mely elmossa a színházban megszokott határokat, és lehetőséget teremt a nézők számára, hogy – még ha csak azzal is, hogy közelebb ülnek – a produkció részeivé váljanak. Egyszerre könnyű és nehéz játék ez: könnyű, mert az intenzív érzelmek a kis távolság miatt fokozottabban hatnak, sokkal jobban a hatalmukba kerítik az embert, és nehezebb, mert nem lehet csalni. Nem lehet úgy csinálni, „mint ha…”, az első másodperctől az utolsóig jelen kell lenni. Ez a jelenlét, mely talán az egész darab kulcsfogalma lehet, végig érződik, és ami az emberi alak – ami kissé ügyetlen kifejezés a főszereplő személyére, hiszen nem csupán egy testről van szó, még ha ezt az érzést fokozottan igyekeznek is a tudtunkra adni – szólótáncánál csúcsosodik ki.
Hogy mit is jelképez az utána megjelenő meztelen figura, akinek hátán ott van a gerinc, csak sejteni lehet. A jelenség többféle értelmezési lehetőséget is felvethet. Egyrészről, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a felbukkanó árnyalakok az ember „démonjai” voltak, joggal gondolhatjuk, hogy egy olyan személyt látunk most, aki ezektől már megszabadult, pőrén áll előttünk a maga valójában, és láttatni engedi saját magát. Ugyanakkor az összegörnyedt test, az arctalan ember az ellenkezőjét sugallja. Nem egyfajta megváltásként tekint a szokások, vágyak és tettek levetkőzésére, sokkal inkább úgy képezi le őket, amitől egyre kevesebb lesz, és a végén nem marad belőle más, csak egy váz, aki hiába küzd az életért, végül ő maga is egy arctalan árnnyá válik.
A tánc vége a darab egyetlen pontja, ahol megadásról beszélhetünk. Az ember harca magával, azzal, hogy szó szerint is mélybe veti magát, hogy elmerüljön az árnyalakok között, ennél a résznél véget ér.
Hogy a küzdelem végén mi marad, a darab egyértelmű választ ad: az ember megszabadul a béklyóitól, amik fogva tartják. Azt azonban nem akarja megmondani, hogy a figura sorsa melyik értelmezés felé billen, csupán ott hagyja nekünk a ledobott kötelet, mely fölött lassan elsötétül a tér.
Írta: Vass Antónia
Fotók: kanadaihirlap.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése