Sorsjátékok

A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház egyedülálló produkciót állított színpadra, három, egymástól elkülönülő, ám mégis valamiképpen összekapcsolódó darabot. A Moderato Cantabille/Catulli Carmina/Árnyak és vágyak az érzelmek széles skáláját mozgatja meg az emberben, mégsem érezzük egy percig sem, hogy sok lenne.

(Forrás: Farkas Photo)
Az eredeti műsorrendtől eltérően elsőként az Árnyak és vágyak sejtelmes fényei villantak fel. A félhomályban himbálózó ruhafogasok szorongással töltötték el az embert, a táncosok életre kelő marionett-bábúként „akadtak” le a fogasokról, és kezdték néma harcukat a sorssal, az élettel. A newtoni tehetetlenség törvényére felhúzott darab különleges atmoszféráját az élőzene adta, amit a színpad oldalában megbújó vonósnégyes szolgáltatott. Mivel ez volt az est egyetlen élőzenés produkciója, törvényszerűnek látszott, hogy technikailag a legcélravezetőbb, ha ők kezdenek. Ám nem csak ezért volt szerencsés megoldás az Árnyak és vágyakkal kezdeni. A darab atmoszférája olyannyira magával ragadó, hogy a néző fokozott izgalommal várja a másik két produkciót. Kicsit olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor az ember bemelegítő köröket a verseny előtt, de már ez a kis ráhangolódás is teljes erőbedobással folyik, teljes embert kíván.

És mint ahogy „nem mi vetünk árnyékot a világra, hanem mi magunk vagyunk a világra vetett árnyék”, úgy változik a kép, úgy tisztul az ember, lesz feketéből fehér, majd újra fekete. A fogasok pedig csak vészjóslóan himbálóznak, hol puszta mankóként, hol meghatározó kellékként segítik a táncolókat.

(Forrás: Tarnavölgyi Zoltán)
Szünet következik. A néző csendben hagyja el a termet, mert szeme előtt még ott dereng az utolsó kép, lelkében háborog a feszültség, az izgatott várakozás. A sors kérdése a Moderato Cantabille esetében is meghatározó jelentőséggel bír, a Marguerite Duras regényéből készített mű olyan embereket tár elénk, akik képtelenek változtatni önnön sorsukon, és ilyenformán szinte vergődnek saját életükben. A menekülés, a tehetetlenség érzése söpör át a színen, de ki elől menekülnek? Leginkább önmaguk elől, a világ elől, a szeretőjük elől. Kapcsolataik vannak, ám ezek meddő viszonyok, és ahogy rájuk – ránk zárul a fal, megkérdőjeleződik bennünk, hogy hová, kihez is tartozunk valójában.

(Forrás: Tarnavölgyi Zoltán)
Szinte a feloldozást várjuk a harmadik műtől, Carl Orff Catulli Carminájától. A Catullus verseire épített táncjáték könnyed, pörgős, szórakoztató, ám mégsem találja a helyét. A maga nemében páratlan előadás olyannyira elüt az előző két, borongós, komoly témákat feszegető darabtól, hogy a nézőtéren a legpikánsabb jelenet is csak halvány mosolyt csal ki a nézőből. Pont addigra oldódik fel az ember a már-már groteszk látványvilágban, mire az véget ér. Ilyenformán a mű elérte célját: nem borús gondolatokkal távozunk, hanem egy kellemes este érzésével, ám mégis valami többel a lelkünkben.

Írta: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts