Hamlet, a Bolond – férfiszemmel

Ha az ember egy olyan darabot néz meg, egy olyan alapmű újabb változatát, mint a Hamlet, akkor akaratlanul is bizonyos fajta elvárásokkal, prekoncepciókkal ül be a színházba. Vannak elképzelései, sejtései arról, hogy hogyan is fog lezajlani az előadás. Ez nem feltétlenül baj, de én valamiért mégis azt kívántam az előadás előtt, hogy bárcsak kitörölhetném az agyamból az előzetes ismereteimet, és Hamlet-szűzként élvezhetném végig a három órás színdarabot. 


Azért volt bennem ez a furcsa érzés, mert egyrészt féltem attól, hogy valami olyan túlmodernizált feldolgozást akarnak majd lenyomni a torkomon, ami épp, hogy csak köszönőviszonyban van Shakespeare eredetijével, de közben valami olyan extra mondanivalót akar beleerőltetni a darabba, aminek semmi keresnivalója nincs benne valójában. Láttunk már ilyet, nem lenne újdonság. Másrészt azért féltem egy kicsit, mert mi van, ha az unalomig ismert, bevett sémákat követve vitték színpadra a darabot, létrehozva így egy elavult, se íze, se bűze, tucat Hamletet. Szerencsére az első pár perc után megnyugodhattam: Bagossy László rendező megtalálta az arany középutat. 

A rendező és Gáspár Ildikó, dramaturg, a kellő alázattal állt hozzá a mű eredetijéhez, mondanivalójához, ugyanakkor nem féltek újítani, aktualizálni a darabot. Ehhez persze az is kellett, hogy nem az Arany János-féle fordítást, hanem Nádasdy Ádám lazább, érthetőbb, maibb (sic!) szövegét használták. 


Valóban úgy gondolom, hogy nagy (ha nem is óriási) teljesítmény Hamletet erőlködés nélkül beemelni a mai világba – és tényleg a világba, nem „csak” a magyar rögvalóságba –, úgy, hogy ne veszítse el identitását, azt az univerzális őserőt, amit Shakespeare zsenije plántált bele. Mert a darabban előkerülnek pisztolyok, láthatunk vandál foci- (vagy bármilyen sport) drukkereket, a szereplők öltönyben, nyakkendőben jelennek meg, de mindez egyáltalán nem zavaró, sőt, az egész színpadi világ annyira magával ragadó, annyira beszippantja a nézőt, hogy megfellebbezhetetlenül hitelessé és indokolttá is válik. És nem lóg ki a lóláb, hogy mit keresnek ebben a világban vándorszínészek vagy, hogy miért egy kardpárbajjal döntik el a szereplők vitáikat. Minden a helyén van, minden működik. 

A darab másik nagy erénye rendkívüli humora. Vagyis, hogy egyáltalán mer humoros lenni. Mert ugyebár Hamlet alapvetően (vagyis első olvasatra) tragikus hős, és sokan úgy gondolják, hogy az egész darab komolyságot és tisztelettudó komorságot követel. De közben elsiklunk afölött, hogy Hamlet maga a Bolond. A korabeli drámák elengedhetetlen kelléke volt az udvari bolond szerepe, aki mintegy kívülről, kívülállóként szemlélte az eseményeket, és fantasztikus éleslátással kommentálta, értelmezte azokat – általában ő vonta le a végkövetkeztetéseket, az ő szájából hangzott el a tanulság. A Hamletben a bolond már réges-rég halott, csak a koponyája kerül elő sírjából. És itt jöhetünk rá, hogy valójában maga Hamlet a darab bolondja. Abból a fajtából, aki felismeri saját bolondságát és épp emiatt képes a tudás, a szellem egy újabb szintjére lépni. És a bolondnak bolondságokat kell tennie és mondania, hogy látszólag értelmetlen szavai között felvilágoljanak a valódi, mély értelem szikrái. Ha az egészet komolyan vesszük, ha Hamletet és az egész darabot véresen komolyan, humor nélkül értelmezzük és állítjuk színpadra, akkor elvesznek azok a részek, melyek ténylegesen fontosak, elgondolkodtatóak. 


Mert mi lenne más a Hamlet valódi célja, mint az elgondolkodtatás, a gondolkodásra késztetés? A Hamlet a gondolkodó ember. A gondolkodó bolond. De nem öncélúan. Ez a lényege, ezért kell a Hamletet újra és újra színpadra vinni: hogy a közönséghez szóljon. Ezért rendkívül ötletes és hatásos megoldás, mikor Hamlet (Polgár Csaba intenzív játéka lenyűgöző) egy-egy őrült kirohanása után, közben kiszól a színpadról és ilyenkor a nézőtér fölött is kigyúlnak a fények, csak hogy tudjuk: nem vonhatjuk ki magunkat a darabból, ez nekünk és rólunk szól. 

Rengeteg ilyen finom megoldás található még a darabban, ami hozzásegíti a nézőt ahhoz, hogy azt érezze, most nem csak egyszerűen egy színházi darabot lát, ami bemutat neki egy képzeletbeli világot, egy kitalált történetet (tündérmesét), hanem ebben a játékban ő is kérlelhetetlenül benne van. És ez jó. 

Bagossy Lászlónak sikerült ezt az örök érvényű művet elhoznia (lehoznia?) közénk, a mi korunkba, a mi problémáinkat és gyengeségeinket megmutatva. Színészei mindannyian lubickolnak szerepükben, öröm őket nézni a színpadon, mert látszik, hogy valamit, valami fontosat akarnak nekünk átadni. Ez pedig, hogy az összes alkotó egyetértésben tevékenykedik a közönségért! Elég ritka manapság.

Írta: Böszörményi Márton
Fotók: Gordon Eszter

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts