Kultúrsznobok és kisemberek

Ascher Tamás nevéhez olyan emlékezetes előadások kötődnek, mint a Ványa bácsi, a Godot-ra várva, A Mester és Margarita vagy a Három nővér. Idén ismét klasszikushoz nyúlt, és bújtatta új köntösbe: a Sirályt mutatta be rendezésében a Katona József Színház.

Tény, hogy Csehovot, a „drámaiatlan” dráma megteremtőjét nem lehet a maga külső valójában megmutatni. Nem csupán azért, mert a XX. század eleji formák elavulttá váltak, hanem azért is, mert a magyar térben és időben is idegen Csehov orosz vidéke. Az emberek azonban azonosulni tudnak a boldogságot, az élet értelmét kereső emberrel, akit tökéletesen közelünkbe hoz Ascher.


A steril tér, ami fehéren magasodik a játszók fölé, groteszk érzetet kelt, és ebből a különleges atmoszférából egy percig sem ereszt. A falak, amelyek leginkább egy csemperagasztóval bekent, félig kész helyiségbe vezetnek, és bár semlegesek, mégsem funkció nélkül valók: a befejezetlenséget sugallják, a tökéletlenséget, ami a szereplőket majd tragédia felé sodorja.

Nem könnyű elfogadnunk a már-már civilként színpadra lépő karaktereket. Nincs olyan rendezői fedezék – például korhű jelmez –, amely elvonhatná figyelmünket a játékbeli sutaságokról, ettől a színészek szemlátomást feszengnek. A groteszk térbe simuló mozdulatok – mint a fejenállás – kényszeredetté válnak, és az adott pillanatban ellene hatnak a csehovi szövegnek. Ennek dacára remek alapot kapunk a „játék a játékban” részhez, ahol a korábban naiv kislányként színre lépő Nyina (Mészáros Blanka) Trepljov (Ötvös András) halálra ítélt darabjában igyekszik új gondolatiságot csempészni az elavultnak gondolt jelenbe. Mészáros Blanka azonban nehezen birkózik meg a kettőssé váló szereppel, játéka indokolatlanul félszeg, mozdulatai iskolásak; olykor harsány-mély hangszíne pedig ellenkezik az ábrázolni szándékozott kislányos karakterrel. A darab egyetlen pontján látszik csak kilépni az előre felrajzolt és gondosan begyakorolt mozdulatsorból: a nagymonológjánál.


Ascher Tamás gondolatokat közvetít, gondolkodni tanít, és a színészeitől is ezt várja el. Így Nyina monológja nem marad meg az egysíkú szövegmondásnál, minden szónak súlya van, az egész egy rövid monodrámává fejlődik. Hogy Blankának szüksége volt-e az ezt megelőző másfél felvonásra, hogy feloldódjon és lelazuljon, vagy ez az egyetlen jelenet, amivel tökéletesen tud azonosulni, nehéz megállapítani. Annyi azonban bizonyos, nem marad bennünk hiányérzet afelől, hogy miért sodródik Trepljov a sorsszerű végkifejletig.

Merthogy az elnyomásba az elnyomott egy idő után beleroppan. Trepljov a felesleges ember mintapéldánya, a tökéletes prototípusa azoknak, akik szeretnének bizonyítani, az eszközeik is megvannak rá, de képtelenek felkapaszkodni a magukat nagynak hirdető kultúrsznobok világába. Mert azok, akiknek a társaságába olyannyira megszállottan vágyik, állítólag a művészet csúcsai. Csakhogy itt nem arról van szó, hogy művészetükkel érdemelték ki ezt a magas rangot, sokkal inkább a saját maguk feldicsőítését látjuk, amihez sorstársaik színjátéka adja a keretet.

Nyinának is ez (lenne) a tragédiája. Reménytelenül rajong Trigorinért (Nagy Ervin), aki saját fényétől nem látja meg a kezet, amely visszaránthatná a valóságba. A férfi ugyanolyan elvakultan emeli piedesztálra magát, mint ahogyan Nyina teszi ezt rajongássá alacsonyult kislányos szerelme jeleként, ám mivel a lány – mint utóbb kiderül – képtelen maga is kultúrsznobbá válni, Trigorin kihasználja, majd elhagyja. Úgy zuhan le, mint egy sirály, és összetörten, a két egykori szerelmes (Nyina és Trepljov) már nem tudja újrakezdeni.


Mindennek a mozgatója pedig Arkagyina (Fullajtár Andrea), Trepljov édesanyja, aki bámulatos magabiztossággal éli a dívák mindennapjait. Leperegnek róla a hétköznapok kisszerű gondjai, és olyan könnyen lép át embereken, hogy joggal feltételezhetjük, érzelmekre kizárólag színpadon, a játék kedvéért képes. Aztán mégis felcsillan benne valamiféle emberi gesztus: talán a fia iránti szánalma, de az utolsó jelenetig az sem teljesen egyértelmű, már csak abból kifolyólag sem, hogy képtelenség eldönteni, mikor mit gondol komolyan, és mit nem.

A groteszk jelenetben, amelyben aztán mégis Trepljov szemére veti, hogy ő csak egy civil, éppen az anyai gondoskodás példáját látjuk. Tragédia-e, hogy Arkagyina minden reményünk ellenére képtelen emberi érzéseket táplálni más iránt? A válasz a néző és a szereplők szempontból is egyértelműen nem, ugyanis a nő nem érzi saját érzelmi lealacsonyodását, így nem ébreszt sajnálatot senkiben.

A darab legklasszikusabb figurája a doktor, Dorn (Fekete Ernő), aki éppen attól, hogy benne ragadt a csehovi miliőben, nevetségessé válik mindenki számára. Ám annak okán, hogy szinte kívülálló öregként szemléli az eseményeket, pontosan tisztában van a viszonyokkal, és meglátja Trigorinban a gőg mögött, az embert. Ez készteti arra, hogy csak neki mondja el Konsztantyin öngyilkosságát.

Megérzése beigazolódik, mert Trigorin utolsó mosolya, amikor visszatér a társasághoz, nem jókedvről tanúskodik, sokkal inkább a hirtelen felszínre törő valódi érzései elé egy újabb álarcot von.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Horváth Judit

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts