Súgópéldány

Február 24-én kezdetét vette a Thália Színházban a IV. Humorfesztivál, melynek nyitónapján a Győri Nemzeti Színház vendégjátékát élvezhette a közönség. A Primadonnák jöttek, és elsöprő sikert arattak.

Elsőnek lenni mindig nehéz, hiszen az ember nem tudja, mire számíthat, még nem lélegzik együtt a színészekkel, kimondatlanul is ott van a levegőben az a feszültség, hogy „mi történik, ha…”. Éppen ezért a szervezők biztosra mentek: egy bohócot küldtek a színpadra, mint afféle előfutárt. A hatás nem maradt el, a közönség az első perctől benne volt a játékban, talán csak a „happy tiger dance” feszélyezte őket.

Hogy a bohóc behozatala mégsem volt annyira jó ötlet, csupán egyetlen dologgal indokolható. Az előadás egy teljesen más ritmust követett, lassabb volt, másféle humorral, így aztán kellett pár perc, mire a félmosolyokból valódi nevetés serkent. Ráadásul a szemünk előtt kibontakozó alaphelyzetben két olyan figura – Meggie (Mózes Anita) és Duncan (Bródy Norbert) – lépett be a színre, akik a drámai ellenpólust képviselték. Mindemellett azonban mozdulataikkal, frappáns kiszólásaikkal meg tudták mutatni karakterük humoros oldalát is, kiváló alapot adva Leo (Nagy Balázs) és Jack (Járai Máté) megjelenésének.

A két lecsúszott színész – akinek előadásáról a színésznői babérokra törő Meggie is lecsúszik – rövidke Shakespeare-összese végleg lebontotta a falat, ami láthatatlanul a színpad és a nézőtér között feszült. A helyzet komikusságát az adta, hogy az alkotók fel merték vállalni azokat a kliséket, amit más színházakban irtanak az előadásokból, ezzel a saját oldalukra állítva azokat. Így válthatott ki nevetést, a báb-Nap, vagy tapsot az elállítódó, és reneszánszból ABBÁba váltó zenelejátszó.

A rendező, Simon Kornél, gondosan ügyelt arra, hogy a komoly és a komikus jelenetek közötti egyensúly ne bomoljon fel, így a fontosabb információkat mindig a szereplők életében bekövetkező „dráma” csattanójaként kaptuk meg. Éppen ezért hat felüdülésként, amikor a vasútállomáson reményvesztetten üldögélő színészek közé szó szerint beesik Audrey (Kiss Tünde), majd a férfiak figyelmét felkelti egy idős hölgy vagyonnal járó hirdetése (melyben rég látott szeretteit keresi). A probléma csupán az – pontosabban két ilyen művész számára gyerekjáték –, hogy a keresett személyek nők.

És ezzel az előadás bedobja azt az aduászt, ami minden körülmények között siker egy jól működő előadásnál: az álruhát. A klasszikus szerzők számtalanszor éltek a férfiruhába öltözött nők figurájával, Ken Ludwig pedig csavar ezen egyet. Így tehát Kleopátra-Leo és szárnyas Titánia-Jack bevonul a gazdag villába, mint két díva, és egy csapásra a család kedvencei lesznek. Természetesen egy vérbeli komédiában még csak most kezdődnek a bonyodalmak, ugyanis a Jóbarátok Joey-ját idéző Leo beleszeret a szép Meggie-be, Jack pedig a vörös hajú Audrey után epekedik titkon. Ám míg előbbi bizalmasa, „barátnője” lesz a Duncantől egyre inkább elhidegülő lánynak, Jack sehogy nem tud bájos szerelme közelébe férkőzni.

Ha az nem lenne elég, a gyanú is felüti fejét a házban, méghozzá a mélyen vallásos és erkölcsös antiférfi, Duncan képében, aki egyenesen a rendőrséghez fordul, hogy leleplezze a csalókat.

És természetesen előkerül a minden szálat összekuszáló titkos szerelmes levél is, ami rossz kezekbe kerül, és nem maradhat el a csalók leleplezése sem. Mindezt pedig úgy tálalja, hogy egy cseppet sem érezzük közhelyesnek, vagyis, hogy pontosan fogalmazzak, pont a közhelyek teszik igazán humorossá és egyedivé a darabot.

Ahogy egy jó komédiában lenni szokott, a végén a szerelmesek egymásra találnak, és a rosszak – esetünkben Duncan – elnyerik méltó büntetésüket.

Azonban nem mehetünk el szó nélkül azok mellett a finomságok mellett, amelyek kiemelik a Primadonnákat az átlag komédiák tömegéből. Egyrészről bátran mer nevetni magán, őszintén felvállalja azt, hogy a „csalókkal” szimpatizál, és bátran vállalja, hogy olyan karaktereket is behozzon a történetbe, akik egy komoly drámai színpadon sokkal jobban tudnának érvényesülni. Ez a „tragikus vonal” – jobb szó nem lévén nevezzük így – üdítően hat, és ahogy már korábban is említettem, segít megtartani a megfelelő arányokat.

Mindemellett nagy erénye az előadásnak, hogy nem próbál meg olyan látványelemekkel élni, amelyek elfedik az esetleges dramaturgiai vagy játékbeli hibákat, hanem egyetlen egyszerű térben – egy villa halljában – hagyják érvényesülni a szereplőket. Ők pedig láthatóan élvezik ezt a játékot, és otthonosan mozognak a statikus elemek között annak ellenére, hogy az előadás nem a Thália Színház színpadára lett eredetileg álmodva.

A Humorfesztivál tehát méltóképpen nyitotta meg kapuit a publikum előtt, és a szűnni nem akaró vastaps egyértelműen azt bizonyítja, hogy az előadás esélyes lehet a fesztivál-díjra is.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Győri Nemzeti Színház