A Sugar - Van, aki forrón szereti című előadás olyan, mint habfürdőt venni úszógumiban. Könnyed, relaxáló élmény és az ember teljesen biztos lehet benne, hogy nem fog megfulladni közben. Egy ártalmatlan álom.
Aki ismeri az eredeti, 1959-es filmváltozatot az nagyjából tudja, hogy mire is számíthat a darab kapcsán, de aki nem, az is mindent megtudhat a musical rövid ajánlójából, nagy meglepetés már nem érheti. A történet egyszerű, mint egy aranyhal, és pont annyira kiszámítható is – erre az előadásra nem a váratlan fordulatok, vagy a meghökkentő megoldások miatt ül be az ember. De akkor miért is?
Sokat gondolkoztam azon, hogy mennyi létjogosultsága lehet ma Magyarországon egy ilyen, az amerikai szesztilalom idején játszódó musicalnek. Kezdetben úgy ültem be a színházba, hogy semennyi. Hogy az idő eljárt mind a tartalom, mind a forma felett. Hogy az emberek ingerküszöbe annyira megemelkedett mára, hogy egy ilyen darab inkább lesz kínos, mint szórakoztató. De az este végére rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Illetve csak részben volt igazam.
A Sugar bírálatánál nagyon fontos, hogy tisztában legyünk annak célközönségével és el kell fogadnunk azt is, hogy nem akar és nem is próbál meg több lenni annál, ami. Ha ennek tudatában ülünk be az előadásra, akkor nem is fogunk csalódni. Az előadás ugyanis a maga műfajában teljesen korrektül megállja a helyét, célközönségét eléri, az igényeiket kielégíti.
Tehát a Sugar mint zenés színdarab egyáltalán nem rossz. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok. Sőt, néha annyira felgyorsulnak az események, olyan túlzsúfoltan érkeznek a poénok, hogy az ember már kezdi elveszíteni a fonalat, megcsömörlik. De ilyenkor jönnek, rendkívül jó ütemben, a zenei, énekes betétek, amikor a nézőnek van ideje egyet szusszanni, felkészülni a következő gag-áradatra. A dalok jól komponáltak, élvezetesen előadottak, de nem az a fajta fülbemászó muzsika, amit még a színházból hazafele menet, az utcán is dúdolunk.
Bár a darab nem ad lehetőséget a nagy, kiemelkedő alakításokra, a színészek maradéktalanul teljesítik feladatukat. A szereposztásra nem lehet panasz, mindenki hibátlanul hozza karakterét, így egy percre sem zökkenünk ki az álomvilágból, melybe a musical ringat minket. Szerencsére senki nem játssza túl, nem ripacskodja el a szerepét, amire egy ilyen jellegű darabnál azért meglenne az esély. Csőre Gábor és Pavletits Béla a legkevésbé sem mondhatóak feminin férfiaknak, így az ő nőnek öltöztetésük, és az ebből adódó abszurd, teljességgel hihetetlen helyzetek nagyon jól működnek. Andrádi Zsanett Virágként törékeny, bizonytalan naiva, és nem egy Marilyn Monroe-féle szexszimbólum, de ez itt jól sül el, jobban áll a darabnak.
Azt azért nem mondhatjuk, hogy a Sugar egyszerű iparos munka lenne, mert Méhes László rendezőnek vannak érdekes megoldásai. Például, mikor egy jelenetben a színpadot két részre osztja, és míg az egyik felében a szereplők valós időben beszélgetnek, addig a másik részben a többiek úgy mozognak, mintha lassított felvételen látnánk őket. Viszont ezt és az ehhez hasonló ötletes, rendhagyó húzásokat nem éreztem túlságosan indokoltnak. Inkább az volt az érzésem, hogy a rendező kísérletezik, mert ebbe a darabba belefér, nincs tétje. Ettől függetlenül elismerésre méltó.
Számomra az sem volt zavaró, hogy az előadásba tipikusan, félreérhetetlenül magyar vonatkozású poénokat is belevittek. A történet egy konkrét korban, konkrét amerikai helyszíneken játszódik, de ettől függetlenül a vasútállomás hátteréül a Nyugati pályaudvar képe szolgált. Az ilyen kikacsintások – még akkor is, ha néha inkább kínosan, erőltetetten cinkos összekacsintásnak szánják – simán beleférnek ebbe a műfajba.
Összességében azt tudom mondani, hogy aki szeretne egy estére elmerülni a langyos, biztonságos álomvilágban, egy kis időre elfelejteni a mindennapok gondjait, kikapcsolni kicsit a valóságot, az látogasson el a Magyar Színházba, és nézze meg ezt az előadást. De ennél többet ne várjon.
Írta: Böszörményi Márton
Fotók: Puskel Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése