A Katona József Színház legújabb bemutatóját, A bajnokot Pintér Béla állította színpadra, aki úgy mutat be egy mai jelenséget és reflektál az aktuális társadalmi állapotokra, hogy a néző szívből nevethessen magán – majd hazafelé, a kocsiban vagy a buszon zötykölődve a jókedv helyét átvegye az önmagával való szembenézés.
A történet egy, az átlag polgár számára idegennek ható közegben, egy vezető politikus házában zajlik. Attila hetedszerre lesz Verőcsény polgármestere, és ez a győzelem és népszerűség a látszólagos boldogságot hozza el mindenki számára. Pintér azonban nem áll meg ott, hogy a felszínt kapirgálja, láttatni engedi a külcsín mögött húzódó emberi tusákat, dilemmákat, elfojtott vágyakat és a verejtékes küzdelmet.
A darab elején minden idillinek hat. Gyönyörű csillagos ég, szép kert, végében italpulttal, a feleség, Margit (Rezes Judit), egy gyerek és természetesen mindenki örül a győzelemnek. Attila (Nagy Ervin) azonban nem boldog. A gondosan kimunkált jelenet alapján azt gondolhatnánk, hogy melankóliája csupán a választás utáni általános fáradtságnak szól, azonban ahogy mind egyre többet tudunk meg a család kamerákon kívüli életéről, egyre világosabbá válik, hogy ennél sokkal többről van szó.
Az előadás számos kérdést vet fel már a kezdetekkor, amikre megpróbálja megtalálni a választ. Ki a bajnok? A polgármester? Az olimpiai bajnok, Julcsi (Jordán Adél)? Margit? Netalán ez valamiféle általánosítás, aminek az igazi értelmét a gondolatiságban kell keresnünk? Mindegyik és egyik sem.
A válaszok egyértelműek, és mégis, ahogyan a szálak szétfutnak, majd összeérnek, ahogy ez a látszólag világos helyzet súlyos teherként nehezedik a szereplők vállára, úgy lesz minden egyre homályosabb.
Miért ne lehetne Attila a bajnok? Hiszen az alaphelyzet, a társadalmi megbecsülés, a látszólagos jóléte mind-mind erre predesztinálja. Ő a bajnok! – kiált a néző, majd néhány perc múlva elhallgat. Még sincs minden rendben. Felesége leszbikus, ő maga súlyos drogfüggő, és mellette kétségkívül tehetetlenül sodródik az élettel, sorsa mások kezében van, és ebbe már-már beleőrül. Az ilyen ember pedig a legkisebb jóindulattal sem nevezhető bajnoknak, mert egyszerűen nem összeegyeztethető az emberek fejében élő prototípussal. Nagy Ervin egy percig sem próbál ebben a szerepben tetszelegni. Minden rezdülése a nagy médiaszemélyiség mögött meghúzódó kisembert próbálja megmutatni, aki néha elbukik. Erre erősít rá a süllyesztőn át megközelíthető ház. Attila mint polgármester, mint férj még „fel tud kapaszkodni”, még felszínre tud jönni, hogy vissza-visszalépjen a maga köré épített hamis világba.
Ennél sokkal konkrétabban értelmezhető Julcsi karaktere. Ő a maga valójában is bajnok, hiszen olimpiát nyert, sikeres kick-box versenyző. Az elején még semmire gyanakszunk, a fiús lány öltözködését, viselkedését könnyen magyarázzuk az általa űzött sport szükségszerű hozományával. Jordán Adél ráadásul mintha rá is játszana erre a „keménykedésre”. Pedig Julcsi karakterét nem a sport, még csak nem is a személyisége szüli, hanem egy leszbikus emberre aggatott sztereotípiák. Pintér Béla mintha szándékosan alakítaná a lány figuráját olyanra, amilyennek a társadalom gondolja az ilyen nőket, és ebből a zárt burokból egy percig nem enged kilépni. Julcsi tragédiája, miszerint Margit végül mégsem őt választja, letaszítja őt a „trónról”, képletesen megfosztja őt bajnoki címétől, attól a címtől, amit az emberi voltával szerzett.
Ki emelkedhet hát felül mindenen, ha a város első embere és olimpiai bajnok nem? Talán Margit, hiszen kívülről nézve neki is éppúgy megvan mindene, amire vágyik. A férje elismert és közkedvelt ember, vagy gyerekük, házuk tehát adott egy idilli családi kép. Ám míg Julcsi esetében a szexuális beállítottság csupán a viselkedésére van hatással, addig Margitot ez hazugságok örvényébe sodorja. A két nő nyíltan vállalja kapcsolatukat, ám ezen a ponton szóba kerül a kötelesség kérdése. Az előadás feszegeti azokat a határokat, hogy az elmúlt időszak valós eseményeiből mennyit ültethet át egy fiktív történetbe, végül, kihasználva, hogy nem hús-vér emberek történetét mesélni, bátran emeli be a nagy port kavart női egyenjogúság kérdését. Mi a nő feladata? Gúnyosan csattan Margiton, hogy a háztartás vezetése a dolga, hogy nem több csupán, csak egy dekoratív díszszobor a polgármester oldalán. És ilyenformán, bár képletesen győzelmet arat a pillanatok alatt semmivé foszló kapcsolat illúziójával, végül vissza kell térnie abba a világba, ahol saját magát meghazudtolva kell tovább léteznie. Számára sincs lehetőség a happy endre, márpedig egy bajnok minden felett győz.
Hosszasan sorolhatnánk még, hogy az egyéjszakás kalandba bonyolódó, kapcsolatából kilépni képtelen tévériporter (Pálmai Anna), vagy munkatársa/párja miért nem alkalmas már csupán darabbéli jelentőségük okán is bajnoknak, ám arra a kérdésre, hogy ki az, nem kapnánk vele választ.
A legközelebb a titulushoz talán a kampányfőnök (Bezerédi Zoltán) áll, aki a maga izgága módján az egyik kulcsfigurája a darabnak. Bezerédi – akinek a legfrappánsabb szófordulatok jutnak – bravúrosan oldja meg az összekötő szerepét. Ő az, aki mindent lát, mindent tud, mindent elsimít, miközben abban is vaskos osztályrész jutott neki, hogy hogyan terelgesse a szereplőket saját összeomlásuk felé. Ő szállítja a „kólát” Attilának, ő próbál Margit lelkére beszélni, ugyanakkor az ő szájából hangzanak el azok a mondatok is, melyek a nő elevenébe vágnak. Mint az összes szereplő, a kampányfőnök is a kés élén egyensúlyozik, bukása a többiek bukásán áll. Ez a kiszolgáltatottság tökéletes munkára ösztönzi, figyelme egy pillanatig nem lankad, az utolsó telefonhívással végleg felteszi az i-re a pontot. Ő az egyetlen figura, aki ezen a kisszerű játszmán nem veszít.
A darab nem csupán egy fricska a mai társadalom számára, hanem egyszersmind stílusparodisztikus elemeket is felfedezhetünk. Az egy szál zongorával végigkísért kisopera nem csupán attól válik önmaga paródiájává – kifejezetten pozitív értelemben, hiszen magán is nevet –, hogy modern szöveget, akár káromkodást is megénekelnek benne, hanem attól is, hogy a szereplők egytől egyig prózai színészek, alapfokú komolyzenei képzettséggel. Ez pedig akaratlanul is pozicionálja Pintér Béla rendezését a humor irányába, és a fel-felbukkanó önirónia feledteti velünk a néhol egészen fals, képzetlen hangokat.
A bajnok rólunk szól, a körülöttünk élőkről, a társadalmunkról, mintha mi is egy Puccini ihlette opera szereplői lennénk, akikben ott van a Bajnok.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Katona József Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése