A Centrál Színház bemutatja: Nem félünk a farkastól
Nem félünk a farkastól, nem bánt az csak megkóstol, nem félünk a farkastól, nem bánt az csak, nem félünk a farkastól, nem, nem félünk.
Hajnali kettőkor érnek haza, a férj és a feleség. A férfi már éppen eleget nyelt mára, végre lehúzhatja a rolót, de legalábbis fel a hálósipkát. A feleség viszont vidáman bejelenti, hogy még csak most kezdődik a parti. Pillanatokon belül megérkezik az új matematika tanár, meg a kedves kis felesége.
Mi? Most?
A jóképű, kisportolt inkább biológus, mint matematikus és a szőke házifelesége csengetnek. George, nyiss ajtót! Nem hallottad, hogy csengetnek? George, gyerünk, nyisd már ki, a füleden ülsz? Kissé morogván ugyan, de George kinyitja az ajtót. A kedves csevej csakhamar elfajul, s Martha úgy alázza a férjét, nevetve, terpeszkedve a kanapén, mintha joga lenne George fején ugrálni.
Mert Martha a dékán lánya. Azé a dékáné, aki a semmiből húzta fel az egyetemet. És George? George egy történelem tanár. Nem tanszékvezető, csupán egy tanár. Mert szerencsétlen, ugyebár. Egy megkeseredett nő pedig addig mártogatja belé a kést, amíg van hely a szúrásnak.
A két vendég egyre kellemetlenebbül érzi magát, ahogy minél mélyebbre látnak a szétroppant házasság gyomrába. De innen nincs menekvés, bezárták magukat ide, amikor az első italt elfogadták.
Ne kezdd Martha, most szólok, hogy ne menj bele abba, amit elkezdtél. Most szólok! Most szóltam!
De Martha végigmondja. És akkor előtör a farkas.
Edward Albee talán leghíresebb drámáját a Centrál Színház március hatodikán mutatta be. Puskás Tamás rendezésében Rudolf Péter mint George alázatosan hordja az italokat Básti Julinak, a kacagó, fennhéjázó Marthának. Természetesek mindenhol, ha nevetnek, ha üvöltenek; a néző legalább annyira feszeng és zaklatott, mint Schmied Zoltán, illetve Ágoston Katalin, a vendégek.
A színpad egyetlen szoba, csak sejtjük, hol a fürdő, hol keresik egymást agyba-főbe a szereplők. Mi is be vagyunk zárva George-ék nappalijába, s akár akarjuk, akár nem, amíg fel nem kel a nap, ott kell maradni. Egyként lélegzik fel a nézősereg, mikor nyílik a bejárati ajtó.
Mert mindenki, akit a színpadon látunk, rettenetesen ismerős. Mi is lehetünk még ilyenek. Csalódhatunk ennyire a mellettünk ülőben?
A darab erős életszaggal mutatja be, mi van akkor, ha a farkas egész életére kiválasztja a párját, s onnantól kezdve marják egymást. Mindenhol sebek, újra és újra feltépett emlékek, be nem teljesült álmok, meg nem valósított elvárások. Még sincs szabadulás.
Tudja, csak egy ember tett egész életemben boldoggá. George.
Írta: Veréb Árnika
Fotók: Centrál Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése