Az Őszi szonáta premierjén nem láttam fiatal Bergman rajongókat. Ami egyrészt kár, és számomra nagyon elkeserítő, másrészt valószínűleg köszönhető az erőtlen hírverésnek is. Legalábbis én kevésnek tartom a darab körüli reklámot ahhoz képest, amit megérdemelne.
Bergman annak idején (1978) ebben a filmjében tudta megvalósítani régóta dédelgetett álmát, hogy Ingrid Bergmannal forgathasson együtt. Ez lett a művésznő utolsó filmje, valamint a szakma és a közönség is ezt tartja élete egyik (ha nem) fő alakításának. Ha az embernek egy olyan darabról kell írnia, aminek alapját egy Bergman film képezi, akkor óhatatlanul is beleeshet abba a hibába, hogy magát a konkrét darabot elkezdi a rendező eredeti művéhez, valamint egész életművéhez hasonlítgatni. Ez persze nagyjából olyannyira vétek, mint egy könyvet hasonlítani a belőle készült filmadaptációhoz. A hasonlat nem teljesen helytálló, de értékelés (ha nem is értelmezés) szintjén ugyanolyan ballépéseket követhetünk el.
De itt most Vörös Róbert darabjáról van szó, amit nem tudok annál egyszerűbben, lényegre törőbben leírni, mint hogy egy óriási, jól kiérlelt és jól kivitelezett lelki pofon. A szó szoros (és legnemesebb) értelmében vett atyai/anyai – attól függ, honnan nézzük – arculcsapás, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk. Pont ott landol, ahol a helye van, és pont akkor. Kizökkent, felráz, gondolkodásra, önelemzésre késztet. Az biztos, hogy nem marad következmények nélkül.
A majd’ kétórás darabot egy felvonásban, a Mikroszínpadon adják elő, vagyis töményen, közvetlen közelről bele a néző arcába. Ami így működik, pontosabban ez a darab csak így működik – mint egy film. A történet gördülékenységére, a lelki hatás elérésére negatívan hatna egy szünet, az átélést pedig csökkentené, gyengítené egy nagyobb színpad. Ennek a történetnek itt van a helye, vagy egy lakásban, úgy, hogy a néző az ágyában fekszik, és csak az ajtókivágásban látja a színészek játékát, vagy csak a hangjukat hallja.
A darab az emberi kapcsolatok, az emberi kapcsolódási pontok egy szűk szeletét emeli ki és elemzi mérnökien precíz, már-már zavaróan éles pontossággal. Nem kapunk választ az élet nagy kérdéseire, nem is ez a cél. Nem kapunk tanulságot. Nem azzal az érzéssel jövünk ki a színházból, hogy most rájöttünk valamire, nem ez a lényeg. Egy drámát látunk. Egy olyan jelenetet, egy olyan életből, ami akár a sajátunk is lehetne. Legalábbis mindannyian képesek vagyunk (így vagy úgy) beleélni magunkat.
A négy színész mindegyike brillírozik, bravúrosan teljesít szerepében. Radnay Csilla egyszerre erős, rendíthetetlen, mint egy tölgyfa, ugyanakkor úgy tudja magát átadni az anyja szeretete iránt ácsingózó, bizonytalan kislánynak, mint egy kislány. Az anya, Udvaros Dorottya, olyan természetességgel, olyan magától értetődően mutatja be egy nő, egy anya, egy ember, egy lélek (természetesen már eleve elrendelt, önmagából következő, és a fejlődésnek még csak csíráját sem hordozó) színeváltozását, ahogyan csak egy igazán nagy művész képes. Széll Attila Viktorja egyértelműen csak kiegészítő, kellék a két nő drámájában, viszont a színésznek sikerül élettel megtöltenie a karakterét. Fodor Annamária hátborzongatóan alakítja a fogyatékos Helenát. Amikor megjelenik, megszólal, a nézőnek görcsbe rándul a gyomra. Az emberek nem szeretik az ilyesmit látni, és ő erre kiválóan (és egy kicsit sem túlzóan, elnagyoltan) rá is játszik.
A darab mondanivalója aktuális – egy ilyen pofonra mindig szükségünk van –, a rendező, Vörös Róbert gyakorlatilag hiba nélkül adaptálta Bergman vízióját a színpadra, a színészek minden elismerést megérdemelnek. Az Őszi szonáta úgy ahogy van feledhetetlen, és kihagyhatatlan élmény – még nem Bergman rajongók számára is.
Írta: Böszörményi Márton
Fotók: Takács Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése