Carlo Gozzi ismert színművét – melyből Puccini operája is készült - dolgozta fel Juronics Tamás a Radnóti Színházban. Az újraértelmezett darab egy 20. századi fiktív világban játszódik, azon belül is egy diktatórikus rendszerű országban.
A mű a feminizmus legszélsőségesebb formáját mutatja be némi homoerotikus felhanggal fűszerezve. Turandot nem hajlandó férjhez menni, hiszen nem akar senki tulajdona lenni, nem akarja, hogy birtokolják őt. Épp ezért különböző találós kérdéseket tesz fel kérőinek, akik ha sikerrel járnak, elnyerik a hercegnő kezét, ha azonban elbuknak, fejüket vesztik. A feministák célja normál esetben nem a férfiak elnyomása, hanem a nők egyenjogúsága lenne. Mint minden eszmének, mozgalomnak, úgy a feminizmusnak is megjelentek végletes képviselői, akiket egyesek csak „femináciknak” neveznek. Azzal, hogy Turandot önállóan kívánja megállni a helyét egy független, karakán nővé válik. Azzal, hogy apja, a császár akarata helyett az ő elképzelései érvényesülnek, egy erős vezető szerepében tetszeleg. Függetlenségének megőrzése azonban férfiak konzekvens legyilkolásává burjánzik, akaratának érvényesítése pedig kegyetlenséggé változik: Turandot ezért sokkal inkább tűnik „vérszomjas feminácinak”, mint feminista hősnek. Hogy a kép teljes legyen, sztereotip módon a hercegnő és szolgálója között egy lappangó homoerotikus cselekményszálat is bevezettek.
A címszerepben Petrik Andrea sajnos meglehetősen hiteltelen volt. A fő probléma Turandot személyiségének, attitűdjének reprezentálásban keresendő. A nő radikálisan feminista mivoltját – melyet erőteljes maszkulin jellemvonások tarkítanak –, a hercegnő boksz-szeretetével mutatják be. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha helyesen kivitelezett ütéseket láttunk volna a színpadon. Láthatóan nem érezte jól magát a szerepben, túlságosan erőltetetten játszott, így Turandot inkább egy hisztis kiscsajnak tűnt, mint egy kegyetlen „feminácinak”.
A darabot a commedia dell’arte elemivel teszik szórakoztatóvá. A történetvezetés (az ifjú pár számos nehézség árán a házasság révébe érkezik), vagy az előadás módja (maszkok használata) mellett a tipikus figurákat is beemelték az előadásba. A – maszkot viselő – mellékszereplők nem csak a tulajdonságokat, hanem még a nevüket is átvették a commedia dell’arte jellemző karaktereitől. Így találkozhattunk Tartagliával, a dadogó hivatalnokkal (Gazsó György), Pantaloneval, az öntelt, velencei idősebb úrral (Csankó Zoltán), vagy Brigellával, az agyafúrt intrikussal (Rétfalvi Tamás). Princípiumukat beteljesítették: maradéktalanul szórakoztatóak voltak, színesebbé tették a történetet.
Nem mehetünk el szó nélkül a lánya akaratát vonakodóan, mégis készséggel teljesítő papa mellett, akinek excentrikus, személyi kultuszban sütkérező alakját Bálint András eredetien és üdítő frissességgel játszotta. Szatory Dávid pedig, aki a hősszerelmes Kalaf bőrébe bújt a lehető legjobb választás volt Asztrakán hercegének szerepére. Igaz, a Petrik-féle Turandot szerethetőségéről még ő sem tudott meggyőzni, ettől függetlenül nem redukálódott csupán egy szemszöggé, akin keresztül nézzük az eseményeket. Megragadta a néző figyelmét, és a második felvonás végéig nem is eresztette: kettős célokért szurkoltunk (akartuk is, meg nem is, hogy elnyerje Turandot kezét).
A díszlet, a zene, illetve az olyan apró részletek, mint a császár irodájában lévő tévé (ami külön humorforrásként szolgált) tette teljessé az előadást. Összességében egy szórakoztató alkotást láthattunk, melynek főszereplője végül megkapta, amit akart: hatalomra került, s (hogy népe szimpátiáját elnyerje) hozzáment egy férfihoz, akit irányíthat.
Írta: Rakita Vivien
Fotók: Dömölky Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése