Mozgáspróba

Kulcsár Noémi egy meglepő és merész vállalkozásba kezdett, amikor színpadra alkalmazta a Home Base-t. A különleges hang- fény- és térinstalláció egy klasszikus balettet, Gautier: Giselle című művét veszi alapul, ám ahelyett, hogy az eredeti darabot igyekeztek volna görcsösen modern köntösbe bújtatni, szinte az első pillanattól fogva tudatosítják a nézőben: a szerelmi dráma csupán ihletadóként szolgált.


A kör alakú tér, a nézők fölé tornyosuló kartondoboz-falak megfoghatatlan hangulatot kölcsönöznek az előadásnak. A néző a játéktérre sétál be, nem ül le, csak áll álarcban, és feszeng. Feszeng, de nem megilletődöttségében, sokkal inkább a hirtelen rászabaduló szabadságtól, attól, hogy akár a terem közepére is beállhat, ha éppen onnan kívánja végignézni a közel egy órás performanszt. Mindenki egyszerre lélegzik, a táncosok közelsége, a váratlan ritmusváltások, a tompa félhomály nem ereszt egy pillanatra sem. A zene lüktető, úgy olvad bele az előadás fonalába, hogy észre sem vesszük, hogy ott van, de hiányérzetünk támad, amikor elhallgat.

Ötvözik a klasszikust a modernnel. A fehér menyasszonyi ruhában táncoló lány (Spala Korinna) kecses hattyúként lépdel át a téren, míg a kartondobozok között egy másik ponton inkább a térformák válnak fontossá.

Kulcsár Noémi minden eszközzel valamit kifejez, mindent használ, amit a térben talál. Nem csak a kellékeket, az embereket is. A férfi (Schell Martin) egy pillanat alatt választ partnert a közönség sorából, és akkor sem jön zavarba, amikor a megilletődött lány nekem mond – akár ez is a performansz része lehetne.

Az ilyen szétszabdaltságban az emberben óhatatlanul is felmerül: hol vannak a találkozási pontok? Ott, ahol a két páros tagjai egymást hívják táncba? Az orgiát idéző közös jelenetek során fonódnak össze az élettörténetek? Netán a fel-feltűnő kis játékautó minden kapocs forrása? Sokféle értelmezési lehetőség van, de végső soron a közös pont a néző, aki összerakja ezeket az apró darabkákat egy képpé. Olyan ez, mint a többoldalú puzzle: látsz valamit, összeszedegeted az élményt, és a végén összeáll egy kép. Valaki megtalálja benne Giselle-t, más két szerelmes pár vívódását látja maga előtt, míg valaki kétségbeesve ül a széken, és keresi a válaszokat.

Az előadás nem akar „megmondani”. Nem tartogat kész magyarázatot, nincs konklúzió, nincs tanulság, amin napokig őrlődsz. Van azonban táncélmény, egy olyan előadás élménye, amiről biztosan állítható, hogy megismételhetetlen, és minden pillanatában egyedi.


Írta és a fotókat készítette: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts