Súgópéldány

Ha minőségről van szó, a Katona József Színház nem bízza a véletlenre a dolgot. Kovács D. Dániel rendező pedig egy egyszerű, de annál zseniálisabb receptet kínál arra, hogyan is kell jó Ahogy tetsziket csinálni: végy egy csipet Shakespeare-t, tölts meg tartalommal Nádasdy Ádám jóvoltából, és gyúrd maivá Závada Péter segítségével. Az eredmény pedig egy lebilincselő, minden sallangot nélkülöző előadás lesz.

Egy Shakespeare-komédiában minden a feje tetejére áll – mondják, és a Katona József Színház alkotói csapata ezt komolyan is veszi. Megfordult tehát a tér, a néző hirtelen ott ül, ahol a színésznek játszani kéne, a szereplők pedig a nézőtér helyén emelt pódiumon ülnek össze egy kellemes estére. A „rögtönzött zenekar” ütemes zenét játszik, és szó szerint kepesztenek a világosságért. Nincs más csak egy villanykörte.

Aztán kivilágosodik a szín. Egy erdő? Egy palota? Bármi lehet, és az előadásban bármi is lesz, pusztán a semmiből felbukkanó nagy plüss-szarvas – pardon, félelmetes vad – tudatja velünk: egy vadászaton járunk. És mint ahogy elmosódnak a tér és idő határai, úgy válnak jelentéktelenné a szerepnevek. Nem fontosak, csak a lényük, a tetteik, a mába átlépő tipizált karakterek. Néha egymást hívják játékba „Noha később érkeztek meg a történetbe, beszállhattok, tartsatok velünk!” – hangzik el egy ilyesféle mondat Tasnádi Bence és Borbély Alexandra felé, és lám, máris jönnek, hogy részt vegyenek a közös játékban.

Mindazonáltal Kovács D. Dániel nem akar gyökeresen elrugaszkodni a shakespeare-i történettől, megtartja tehát a karaktertípusokat, néhol gyúr rajtuk, új szöveget ad a szájukba, és úgy engedi őket ringbe. Furcsa háromszög születik így az előadás elején, Orlando (Tasnádi Bence), aki reménytelenül szerelmes Rosalindába (Borbély Alexandra), aki titkon viszontszereti, ám ott van mellette Célia (Pálos Hanna), aki egészen meglepő módon nem a férfiért harcol, hanem Rosalinda szerelmét próbálja elnyerni. E triumvirátus ki nem mondott harcát odáig feszítik, hogy Rosalinda – valójában inkább azért, hogy megmutassa, hogy nem kell neki Phébe (Ónodi Eszter) – megcsókolja. Pusztán Rosalinda tehetetlen őrlődése lehet az oka annak, hogy gyakorlatilag következmények nélkül lép át a történteken a darab.

Az erdőn átvágni készülő két lány férfiruhába bújik, éppen csak a játék kedvéért, hiszen e tett létjogosultsága nincs megalapozva, a rengeteg inkább furcsa, mint veszedelmes, csupán eltévelyedett lelkek bolyongásának helyszíne. És hol máshol találkozhatna össze a két szerelmes, mint pont ezen a helyen, ahol Orlando giccsbe hajló, középszerűnek is nehezen mondható költeményeivel árasztja el az erdőt. A férfiként elé lépő Rosalindát természetesen nem ismeri fel, így a lány nadrágban és kalappal szerelmi bánat ellen való „tréningre” invitálja az eltévelyedett fiút. Eme shakespeare-i fordulat azonban eltörpül az erdőt televerselő Orlando akcióitól, aki végül még egy fúrót is segítségül hív a gyorsabb kivitelezés érdekében. Ha mindez nem lenne elég, a közel két órás darab végén a bárgyú költemények hadát – melyekről közelebb megvizsgálva kiderül, hogy Shakespeare szonettjei – a szereplők a szó legszorosabb értelmében a néző nyakába zúdítják. Természetesen, mint minden jó komédiában, itt sem maradhat el a boldog egymásra találás, még ha ez Célia szempontjából nem is annyira felemelő.

A szereplők végletekig kijátszott karakterek. Orlando megtestesíti a trubadúrköltészet minden sztereotípiáját és kliséjét, a már-már föld fölött lebegő szerelmes kipirult arccal lépked az erdőben, nem törődve az élet gondjaival. Tasnádi Bence a tőle megszokott gondos szerepformálással tárja elénk Orlandó lelkének (sekély) bugyrát, a kétballábas, Rosalinda közelében megszólalni sem tudó szerelmesből észrevétlenül lényegül át mindent kockára tevő nagybetűs Férfivá. Szerepe hálátlan, hiszen a lírai hős hajlamos unalmas csöpögésbe, románccal átitatott melankóliába fulladni, ez a koncepció azonban igyekszik ezt a jelenséget a humor oldaláról megfogni.

Ezzel szemben áll Rosalinda karaktere, akit nem akarnak a nevetség tárgyává tenni, Kovács D. Dániel gondosan ügyel rá, hogy megtartsa az eredeti humorforrást, a férfinak öltözött nő képét. Borbély Alexandrának ez akár jutalomjáték is lehetne, hiszen két arcát is megmutathatja egy előadáson belül, ám mégis úgy tűnik, hogy Ganymédként tud igazán kiteljesedni, így női volta eltörpül.

Pálos Hanna Céliaként hű követője Rosalindának. Ez egy furcsa ellentétességet eredményez, hiszen pont Célia az, akinek jelen helyzetükben (Rosalinda az előzött herceg lánya, így most Célia apjánál a hatalom) nagyon szóval bír, ám személye nem olyan horderejű, hogy ő maga vezető alakká válhasson. Akár párhuzamot is vonhatnánk Orlandoval. Ugyanolyan hősszerelmes ő, csak nőként. Fricskái bombaként robbannak a legjobb pillanatokban, akkor, amikor egy jelenet már-már a cukormázas szerelmi párbeszédbe, vagy unalmas semmittevésbe fordulnának.

Magukkal viszik a bolondot, Pengét (Keresztes Tamás), aki akárcsak Shakespeare komédiájában, itt is megmondja az igazságot. Jogában áll mindent, ami az ardennes-i erdőben, vagy a palotában történik, és főképp mindenkit kifigurázni, és ezzel a jogával él is. Ám hogy-hogy nem, rá is rátalál a nő, aki nem is szép, nem is okos, de egy bolond már csak kielégszik ezzel. Keresztes Tamás lényéből árad a humor, gesztusai, mimikája már önmagában megmosolyogtatnak, a szájába adott szövegek csak még inkább hangsúlyozzák komikus voltát. Rosalindának „költött” kis költeményei a darab egyik legjobb jelenetévé teszik Orlando verseinek megtalálását.

„Versikém is éppoly szimpla,

mint a tárgy: Rosalinda.

Bűzlesz, mint egy illatminta,

a Rossmannban, Rosalinda.

Lennék selfie kint az Insta-

grammodon, ó Rosalinda.”

Habár az alkotók gyakorlatilag az egész darabot apró atomjaira szedték, hogy egy minden ízében mai, modern szöveget, a magyar valóságra (is) reflektáló előadást hozzanak létre, felfedezhetünk a darabban olyan részeket, amikhez szántszándékkal nem nyúltak hozzá. Ilyen a darab (és talán a drámairodalom egyik) leghíresebb, „Színház az egész világ…” kezdetű monológja. Fekete Ernőnek jut a megtisztelő feladat, hogy elmondja. Fekete nem akar nagyot szavalni, nem akarja túldrámázni, egyszerűsége folytán egy pillanatra mindenki elhallgat. Apró, de nagyon szép kitekintés ez a már-már groteszk humorból.

Ugyanilyen változatlanul hagyták Rosalinda epilógusát, bár ennek, azon túl, hogy másképp nemigen lehetett volna a „lagzit” lezárni, nem láttam.

Túlzás nélkül állítható, hogy a darab egy olyan új irányvonalat mutatott a Shakespeare-játszás ardennes-i erdőjében, ami úgy tud a mai emberhez szólni, hogy közben nem lesz ízléstelenül vulgáris, ám mégsem prűd, véleményt formál a társadalomról, de nem válik nyílt politikai színtérré, és ugyanakkor megőrzi a Shakespeare szellemiségét, kultúrát közvetít, és ugyanakkor betölti azt a funkcióját, amire vígjátékként hivatott: szórakoztat.

Végkövetkeztetésként pedig elmondhatjuk:

„Ha nem sírtad még el magad kalózjelmezes macskás GIF-en, nem voltál még szerelmes!”