Súgópéldány

A Káva Kulturális Műhely – Közép-Európa Táncszínház – Nemzeti Táncszínház koprodukciójában született Igaz történet alapján olyan előadás, ahol a résztvevő gyerekek beléphetnek a színpad zárt világába, reflektálhatnak a látottakra, szabadon elmondhatják a véleményüket. A darab középpontjában egy szétesés szélén álló család története áll. Erről és az ehhez kapcsolódó dramaturgiai munkáról Róbert Júliával, az előadás író-dramaturgjával beszélgettem.

Mi a feladata az író-dramaturgnak egy, az Igaz történet alapjánhoz hasonló színházi nevelési előadás esetében? Hiszen a történetnek csak néhány rövid jelenete van lekötve.

Ezt a műfajt TIE (Theatre in Education) előadásnak, vagy más néven komplex színházi nevelési előadásnak hívják, vagy ha a Káva előadásáról van szó, akkor az ő saját megnevezésük a résztvevő színházi előadás. Vannak benne előre megírt jelenetek és olyan részek, amelyek – a résztvevők segítségével – felfedezésre várnak. Tulajdonképpen a tervezési- és próbafolyamatban nekem az a dolgom, hogy a többiekkel együttműködve kitaláljam, melyek a történet fix pontjai, amihez jelenet készül, és hol vannak azok pontok, ahol érdemes kinyitni a résztvevők felé. A jelenetek szövegét aztán meg kell írni, az úgynevezett „kinyitásokban” pedig együtt találjuk ki, hogy pontosan miről és milyen formában legyen szó. 

Nem ez az első ilyen előadás, amelynek a megszületésénél részt veszel. Miért kezdtél el ezzel a műfajjal foglalkozni, mi vonz benne?

Már dramaturg szakos koromban is nagyon érdekelt a színházi nevelés, ami ma gyűjtőfogalom Magyarországon, sok irányt és műfajt foglal magába. Először a Kolibri Színházban csináltam feldolgozó drámafoglalkozásokat az előadásokhoz kapcsolódóan, majd pár évvel később kezdtem a Kávával dolgozni, ahol már az előadás alkotási folyamatában is részt veszek.

Többek közt vonz benne az, hogy ezek az előadások mindig a majdani közönségükben, a résztvevőkben gondolkoznak. Már a létrehozás első pillanatában gondolni kell arra, kik is fogják látni az előadást, tehát tudatosan felkészülünk arra, hogy milyen korosztály vagy milyen társadalmi réteg számára készül az előadás. Tetszik benne az is, hogy partneri, hogy demokratikus az egész. Gyerekek és felnőttek, résztvevők és színész-drámatanárok együtt vállalnak felelősséget a történetért. Kapcsolódnak egy-egy szereplőhöz, irányítják, alakítják az eseményeket, tehát ügyükké válik az előadás. Ebből rengeteget lehet tanulni, bármilyen korosztályról is legyen szó. Hiszen a színházat fórumként is lehet használni. Persze vannak hagyományos dramaturg munkáim is, amelyek ugyanúgy érdekesek, de szerintem ki kell használni, hogy van a színháznak egy másik útja is. Íróként, dramaturgként nagyon izgalmas kitalálni úgy egy történetet, hogy vannak bizonyos pontok, ahol nem tudom, hogy mi fog történni, mégis úgy kell megírni, hogy ettől függetlenül működjön. Ez egy nagyon kreatív agyi és írói munka. 

Miért tartod fontosnak a színház a gyerekek felé való közvetlen nyitását? Hiszen ők is fontos résztvevőkké válnak egy ilyen darab esetében.

Nagyon fontos ezeknél az előadásoknál, hogy véleményt mondhatnak. Itt nem az a fajta hierarchikus helyzet áll fenn, ami egyébként a mindennapjaikban, hogy valaki megmondja, mit is kell csinálniuk. Itt olyan helyzetbe kerülnek, ahol számít a véleményük, mert anélkül nem megy tovább az előadás. Aztán tudatosabban ránézhetnek dolgokra, folyamatokra, lehetnek önálló gondolataik, és ami a legfontosabb, hogy azt el is mondhatják az adott kérdéssel vagy problémával kapcsolatban.

Melyik korosztályt tartod leginkább a komplex színházi nevelési előadások célközönségének?

Hagyományosan főleg gyerekeket és fiatalokat szólít meg ez a műfaj. Gyakorlatilag minden korosztály számára készül és készülhet ilyen előadás, az alsó tagozattól kezdve középiskoláig. De attól sem zárkózunk el, hogy egyetemistáknak vagy felnőtteknek hozzunk létre előadást a Kávának van ilyen előadása is. A Résztvevő Színháza mindenkinek szól. 

A gyerekek többféle jelenet közül választhatnak a darabon belül, vagy minden előadásban ugyanolyan fix keretek között mozognak?

Ez nem olyan műfaj, ahol van A, B, C, D változat, és majd arra megy a történet, amit a nézők éppen aznap választanak. Van egy fix történetváz előre elkészített jelenetekkel. Vannak azonban olyan drámai csúcspontok, ahol érdemes elidőzni és „mélyebbre ásni”, itt nyitunk ki a résztvevők felé. Azokon a pontokon, ahol bekapcsolódhatnak, teljesen szabadon gondolkodhatnak és mondhatnak véleményt. Azt kell nagyon ügyesen megtalálni, hogy a történet mely pontjain álljunk meg és miről kérdezzük őket. 

Az Igaz történet alapján esetében, lévén tánc/színházi nevelési előadásról van szó, ezek a megállások leginkább arról szólnak, hogy egyre jobban bevonjuk őket a táncba, hogy megérezzék mit fejezhet ki egy-egy mozdulat, hogyan áll össze egy mozdulatsor, egy koreográfia. Ez az egyik cél. A másik, hogy mindig az adott drámai helyzetre reflektáljanak. 

Mi történik akkor, ha a gyerekek nem nyitnak, nem akarnak bekapcsolódni? 

Szerencsére az a jellemző, hogy mire odáig jutunk, hogy bekapcsolódhatnak, addigra nem szoktak visszautasítani. De vannak erre különböző technikák, hogy mivel lehet segíteni a bekompolásukat. Ennél az előadásnál ez már az elején elkezdődik, amikor még be sem jöttek a színháztérbe, csak a színészek beszélgetnek velük az előtérben. Már itt kialakul valamiféle személyesebb kapcsolat. Innentől kezdve, ha a színészek kérnek tőlük valamit, akkor nem egy vadidegen szól hozzájuk, hanem valaki, akivel már az előadás kezdetekor találkoztak. Ez például megkönnyíti azt, hogy biztonságban érezzék magukat, és a bennük lévő gátlást könnyebben le tudják vetkőzni.

A gyerekek jobban ki tudják fejezni magukat verbálisan, mégis kértétek tőlük egy kisebb koreográfia létrehozását, és a végén egymásnak való bemutatását. Mit nyit meg bennük a tánchoz való közeledés?

Ez – a táncos bevonódás – fontos kérés volt a Nemzeti Táncszínház részéről is és mi is mindannyian úgy gondoltuk, hogy szükség van rá. Fontos misszió, hogy a fiatalok találkozzanak a mozgással, a kortárs tánccal. Ez részben beavatás, hogy miként lehet egy táncelőadást olvasni, részben kicsit maguk is megtapasztalják, hogy milyen a tánc nyelvén beszélni. Az első játékban még csak hétköznapi mozdulatokat adnak a táncosoknak, amiket aztán látnak megelevenedni egy jelenetben. A második játék már összetettebb, ők raknak össze egy rövid koreográfiát, bár ezt még csak egymás közt, kiscsoportokban. Ennél a résznél már érzelemkifejezésre használják a mozgást. Absztraktabb és nehezebb dolog, hogy egy érzelmet hogyan fordítsunk le a tánc nyelvére úgy, hogy az valódi kifejezőerővel bírjon, ne illusztráció legyen. A harmadik feladatban már meg is kell tanulniuk és egymásnak meg kell mutatniuk a kicsoportokban kitalált mozdulatsort. Ezzel továbbírják a történetet és megalkotják az előadás soron következő jelenetét. Mindez teljesen új élmény és tapasztalat számukra, és nyilván másfajta koncentrációt igényel, mint amit minden nap használnak. 

A darab története, amibe bevonjátok őket sem mindennapi. Miért éppen a családtól távol, a megélhetésért küzdő apa figurája áll a középpontban, miért ezt választottátok a konfliktusforrásnak?

Volt egy előkészítő időszak, amikor négyen dolgoztunk: Sereglei András, a rendező, Kun Attila, a koreográfus, Takács Gábor, aki az interaktív részekért felelős és én. A színészek, illetve a táncosok csak később csatlakoztak hozzánk. Olyan alapot igyekeztünk keresni, ami mai, körülöttünk jelenlévő problémát dolgoz fel, és amiben jelen van egy hasonló korú gyerek, mint a célközönség, egy olyan főszereplő, akivel azonosulni lehet. Tehát a 12-14 éves korosztály számára érdekes, releváns, adott esetben ismerős alaphelyzetet és történetet kellett kitalálnunk. Gábor vetette fel, hogy foglalkozzunk az Odüsszeiával. A kaland, a hős, a várakozás jó hívószavaknak tűntek. Számunkra az tűnt érdekesnek, hogyan éli meg Télemakhosz figurája az apja távollétét. Végül a mítosz szintjét teljesen kihagytuk, maradt egy mai apa hazavárási történet. 

Négy szereplő jelenik meg a darabban. Bence, a kisfiú, akit az előbb említettél, a nővére, az anya és az apa. Mindegyik karakternek van egy „belső énje”, egy második megjelenő figurája, kivéve Bencét. Belőle miért csak egy van? 

Mert ez az ő története, ő meséli el. Az előadás nagyon fontos pillanata a „robbanás-tánc”, amikor kiderül számára, hogy az édesapja még a születésnapjára sem jött haza. Ez a mélypont. Viszont ez úgy lesz igazán erős, ha a karakter nagyrészt verbális szereplőként van eddig a pontig jelen és nem látjuk a mozgásos énjét. Itt van az a pillanat, ahol kitör belőle minden, amit addig elfojtott. A többieknél viszont folyamatosan látjuk a mozgásos énjüket, ami lehet, hogy épp az ellenkezőjét mutatja annak, mint amit kifelé kommunikálnak a szereplők.

Gondolkozol még hasonló típusú előadásban a közeljövőben?

Jelenleg a Doktori Iskolát csinálom a Színművészetin, ahol az Igaz történet alapjánhoz hasonló résztvevő színházi előadások speciális írói és dramaturgi munkája a témám. Ez nagyon izgalmas, mert még nem nagyon születtek írások ebben a témában, főleg nem magyarul. Ezért aztán különösen fontosnak tartom, hogy összefoglaló írás készüljön ebben a témában. A jövő évadban is fogok a Kávával dolgozni és remélem, még sok hasonló munkám lesz. 

Készítette: Veréb Árnika

Fotók: Dusa Gábor, jegy.hu