Százak, ezrek hangja

Hatalmas fába vágta a fejszéjét a Madách Színház, amikor úgy döntött, hogy leporolja Victor Hugo klasszikusát, és Szirtes Tamás rendezésében újra színpadra állítja A nyomorultak musicalváltozatát. A teátrum igazgatója számára nem ismeretlen a darab, hiszen 1999-ben már megrendezte egyszer a Madáchban.

Most kétféle előadás született, egy monumentális és egy még monumentálisabb. Szegeddel – bár rendkívüli sajtó- és nézői érdeklődés övezte – nem volt szerencséjük. A szeszélyes időjárás elmosta az előadásokat, hol az egészet, hol csak a második felvonást. Így hiába az impozáns díszletek, a megháromszorozott tánckar, a darab úgy folyt el a csatornákban, akár az esővíz.


Ez azonban cseppet sem tántorította el az alkotókat, akik tagadhatatlanul maradandó előadást hoztak létre hónapokkal később a kőszínházban, feledtetve minden fázós szegedi estét. Természetesen nem lenne életszerű párhuzamokat vonni a két előadás között, hiszen két egészen más technikai igényű performanszról van szó, már csak a helyszín okán is. Én mégis részben megteszem, hiszen sokkal kiforrottabb színészi játékkal, koncentráltabb előadással találkoztam az Erzsébet körúton.

Amit Szegedről megtartottak, az kétségtelenül a monumentalitás, a teljes mélységében kihasznált színpad, a könnyen és gyorsan mozgatható, realistának ható díszletek (amik Kentaur munkáját dicsérik).

A nyomorultak rengeteg helyszínt vonultat fel, amiket jórészt megúszni sem lehet, hiszen éveket haladunk előre a történetben és minden mérföldkőnél találunk egy-egy olyan eseményt, amiről elengedhetetlenül fontos tudni, amikor ezt a történetet meséljük. Ennek megvalósítása technikailag nehéz feladat, mondhatjuk úgy is, hogy itt a forgószínpad már nem elég. A látványosságra törekvő Madách Színház ezért nagyon okosan a vetítés mellett döntött megoldásként, és ezzel a módszerrel majdhogynem el is tudta adni a változásokat. Másik fontos dramaturgiai mozzanatként sok esetben üres térben játszatja a figuráit – illetve szűkít, és a színpad egy bizonyos pontjára állítja a fókuszt, ezzel érzékeltetve, hogy amit látunk, az csak egy kiragadott szelet az egészből. Az üres – semleges – hely azonban olykor a visszájára fordul, a Szeged után alapcsapattá csappant tánckar elveszik a teljes mélységében használt térben, hiába vannak körülbelül harmincan, ötnek tűnik, és nem tud megszületni a tömeg. Ezért aztán a barikád felépülése és az ott elénekelt dalok elemi erővel hatnak, és azt is mondhatjuk, hogy a darab leghatásosabb jelenetei kerekednek ki belőle, mintegy ellenpontozva az előbb említett üresség-érzést.

A feliratozásnak, valamint a felvillantott képeknek köszönhetően a történetben egy percre sem veszünk el, nem kell gondolkodnunk rajta, hogy a csatornában hurcolt férfi (Borbély Richárd) kicsoda, nem okoz problémát a két jelenettel korábban még rongyosan éneklő kis Cosette felnőtt, szép énjének beazonosítása sem. A rengeteg váltás, a sűrített cselekmény azonban nem hagy időt a mély lélekábrázolásra, sem a színészek részéről, hogy megmutathassák karaktereik minden oldalát, sem nézői oldalról, hogy beleveszhessenek a kisebb-nagyobb egyéni tragédiákba. Ez azt eredményezi, hogy néhány jelenet túlontúl gyors és ugrásszerű, és már-már a logikátlanság határát súrolja. Ilyen például a kis Cosette találkozása Jean Valjeannal. A hirtelen megijedő kislány, aki a sötétben fél és megretten a nem túl bíztató kinézetű embertől, hirtelen minden szó nélkül a kezét nyújtja, hogy együtt sétáljanak vissza a házba. Megalapozatlan, ezért hiába tudjuk előzetes ismereteinkből, hogy így kell történnie, egy félmondatot megérdemelt volt az egyik fél részéről az eset. Egyébiránt Szirtes Tamás mestere a megfelelő súlyozásnak, így remek arányérzékkel lavírozik a humoros és komoly, lassú és pörgős részek között. Kellemes csalódásként ért ugyanakkor Tóth Andi Eponine-ja. Szegeden még érezhető volt a bizonytalanság, a színpadi tapasztalat. Ez a kőszínházi előadásban bár még tetten érhető a nagydalánál, láthatóan érzi és tudja a feladatát, és a belőle áradó ösztönösséggel szépen oldja meg a bonyolultabb jeleneteket is, halála pedig a darab talán legmegrendítőbb pontjává válik


Fontos szót ejteni a Thénardier házaspárról is (Weil Róbert és Sáfár Mónika), hiszen ők képezik a humor forrását, a feloldásokat a drámai részek között. Ebbe az alkotók nem akartak „belenyúlni”, hagyták a karaktereket a saját közegükben élni őket. Nincsenek felesleges ráerőltetések, csak folyamatos kikacsintások a nézők felé. Refrénszerű felbukkanásaik alkalmával ugyan ők is minimális szinten a drámaiság irányába orientálódnak – példának talán a Jean Valjeannal (Zöld Csaba) való évekkel későbbi első találkozást tudnám hozni, amikor Javert (Egyházi Géza) majdnem letartóztatja őket –, mégis igyekeznek a fesztelenség látszatát megtartani.

Végezetül pedig nem mehetünk el a két főszereplő mellett. Zöld Csaba, bár tehetsége és szakmai tudása vitathatatlan, ránézésre nem kifejezetten Jean Valjean karakter. Ám két jelenet sem kell ahhoz, hogy meggyőzze a színházban ülőket arról, hogy „a látszat néha csal”, és Jean Valjean nem a külsőben lakozik. Már az első megszólalásában érezhető a szerepébe vetett hit, ez pedig azt eredményezi, hogy még a legkétkedőbb néző is izgul vele, érte. Méltó „ellenfele” Egyházi Gézának, akinek ezúttal igazán nehéz feladat jutott. Az elvakult, elveihez a legvégsőkig ragaszkodó felügyelő karakterét minden pillanatban érdekessé tenni a néző számára kemény munka, ám Egyházi olyannyira sikeresen hozza a karaktert, hogy a néző az öngyilkosságakor már-már sajnálja. 

Írta: Vass Antónia
Fotók: Madách Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts