Szélmalomharc

Hogy milyen is a mai színház, hogy 2016-ban mit tartunk jó kortárs előadásnak, arról mindenki másként vélekedik. Valaki a naturalista látásmódban hisz, mások az aktualitások beemelésében, míg szép számmal akad olyan darab is, ami egyszerre próbál visszanyúlni a klasszikus hagyományokhoz, miközben modern köntösben tetszeleg. Vidnyánszky Attila Don Quijote-rendezése ez utóbbit igyekszik követni.


Úgy is mondhatnánk, hogy a darab szélmalomharcot vív saját magával, de leginkább a közönséggel. Kétségtelen tény, hogy a Don Quijotét, bár a legnagyobb klasszikusok közé sorolhatjuk, nem lehet eredeti formájában színpadra alkalmazni. Sem dramaturgiailag, sem nyelvezetében, sőt, megkockáztatom, hogy a felmutatott értékrendjében sem passzol bele a mai kor magyar emberének világába. Bele kell tehát nyúlni, ahogy teszi ezt Verebes Ernő is, az előadás dramaturgja. Ez nagy felelősség az alkotógárda részéről, és nagy dilemma is, hiszen a történet szempontjából mindenképpen meghatározó, hogy mely részeket hagyják meg, melyeket kell teljes egészében átírni.

A modernizálásra való törekvés nem nyomhatja szét a történetet, a nézőnek fontos, hogy ráismerhessen szeretett szereplőire, és legfőképpen, hogy az előadásnak legyen valamiféle tétje. A téttel nincs is gond, a színészek mindent megtesznek annak érdekében, hogy a második felvonásra is visszatérjenek a nézők – részben sikeresen.

A Nemzeti Színház csodálatra méltó színpadi technikával rendelkezik, gyakorlatilag minden négyzetmétere mozdítható, a süllyesztők tökéletesen meghatározzák a teret, és ami semmiképpen nem elhanyagolható: különlegessé teszik a látványvilágot. Ez utóbbira a Don Quijoténak szüksége is lenne, hiszen az üzenet valamiképpen megragad a színpad és a nézőtér közti aprócska sávban, így aztán nem igazán tudjuk megmondani, mit is látunk/láttunk a tapsrendet megelőző közel három órában.

Az alkotók nem hagynak teret és időt arra, hogy megismerkedhessünk a szereplőkkel, ráadásul mindezt tetézik azzal, hogy egy-egy karaktert ugyanaz a színész formál meg, ráadásul látszólag egy kerettörténetbe foglalt modern históriát látunk. A herceg (Horváth Lajos Ottó) az átkötőnek szánt pontokon előkap egy óriási könyvet és olvas, ezzel mintegy jelezve, hogy egy mese elmondása zajlik éppen. És ilyenformán, hogy ő olvas fel, Cervantes (Trill Zsolt), a szerző, szerepeltetése indokolatlanná válik. Mint ahogyan a kerettörténet funkciójának kérdésére sem érkezik egyértelmű felelet, mert az előadás egészéhez vajmi keveset tud hozzátenni. Mindazonáltal sajnálatos, hogy a kezdőképben megjelenő, összművészetiességet sugalló zenészek egyszerű futkározó statisztákká korcsosulnak vissza.

Udvaros Dorottya kettős szerepe (Dulcinea és Hercegnő) sincs egyértelműen kettéválasztva és meghatározva. Kicsit olyanná válik ezáltal, mintha az egész karakter egy óriási massza lenne, amiből egyszer az egyik, egyszer a másik figura ölt formát. Látjuk, ahogy Udvaros minden idegszálával a feladatára koncentrál, gondolkodik és él a színpadon, megpróbál jelentés adni a ténynek, hogy egyszer egy fura kalapban jelenik meg, másszor a zsinórpadlásról lóg lefele. Értjük a szándékot, a szimbólumok azonban nem nyernek jelentést.


Talán maga Don Quijote (Reviczky Gábor) és segédje, Sancho Panza (Bodrogi Gyula) a legérthetőbb karakterek a történetben. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy azért érezzük-e őket sokkal letisztultabb figuráknak, mert róluk az első pillanatokban tudjuk, hogy kicsodák, vagy azért, mert ők képviselik azt a fajta klasszikus vonalat, amire nem nyomakodott rá a modernség árnya.

Az egész előadás úgy hat, mintha önmaga paródiája lenne, mintha szándékosan zsúfoltak volna bele minden olyan elemet, ami egy mai modern színházi produkció buktatója lehet azt remélve, hogy ezáltal éppen az ellenkező hatást váltják ki. Nem is a színpadképpel van a probléma, hiszen az előtérben szétszórt könyvek (amikkel egyébként egész előadás alatt nem tudnak mit kezdeni színészek, csak taposnak rajtuk), a harmonikaszerűen szétnyíló díszletelemek, valamint a már említett süllyesztők külön-külön nagyon figyelemre méltó előadások tudnának lenni. Ám ezt a modern világot keresztezni akarják a sebtében betolt, középkori teret jelző városfal-díszletekkel, ezáltal az egész szimbólumrendszer még zavarosabbá válik. Ráadásul bevonnak egy sólyommotívumot is, ami izgalmas addig a pillanatig, ameddig fizikai valójában meg nem mutatják a madarat. Az óriás botról damilon belógatott sólyom egyetlen pillanat alatt ássa alá a szabadulni készülő állat illúzióját.


Mindemellett nem szabad elmennünk a pozitívumként kiemelkedő dolgok mellett sem. Tompos Kátya mind Antóniaként, mind pedig Maritornesként rendkívül átgondolt, szerepformálása kiemelkedik a többiek játéka közül, jelenléte vonzza a tekintetet. Egyedül nála érezhető, hogy ebben a zavaros közegben, a folyton hullámzó intenzitás és az állandóan változó színpadkép ellenére magabiztosan mozog és lépi át a szimbólumok okozta akadályokat.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Molnár Ádám/Népszava

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts