Thriller gyertyafényben

Mintha az 1967-es Audrey Hepburn-filmbe csöppennénk a Belvárosi Színházban, amikor belépünk a nézőtérre. A Várj, míg sötét lesz színpadi változata megkísérli a saját eszközeivel rekonstruálni a híres mozi jeleneteit Novák Eszter rendezésében.

Egy férfi jelenik meg a színen. Tétován néz körbe, keres valamit, majd határozott mozdulattal eltűnik a szomszéd szobában. Éppen időben, hiszen ezzel egy időben megjelenik egy másik ember is, szintén valami után kutatva. Találkoznak. A pillanatnyi megdöbbenésből ocsúdva barátként üdvözlik egymást, és mint kiderül, kölcsönösen a másik meghívásának tulajdonítják ittlétük okát. Az üzenetet, mely szerint ide kell jönniük, azonban más ember írta: és vele teljessé válik a bűnözői háromszög. Az immár mindenhol megtalálható ujjlenyomatok egy olyan ügybe rángatják bele őket, amibe egyikőjük sem akart belemászni. A gyilkosságtól véres kéz megbízást ad: meg kell találni a babát, amibe a kábítószert rejtették.

Ebbe a feszültséggel teli légkörbe ér haza a lakás tulajdonosa Susy (Kovács Patrícia), aki egy balesetben elvesztette a látását. Ettől függetlenül esetlennek még véletlenül sem mondható, sőt, sokszor élesebb rálátása van a dolgokra, mint maguknak az „egészséges” embereknek. Szinte egyből rájön, hogy nincs egyedül, és bár megijed, hamar a bizalmába fogadja az egyik bűnözőt, Mike-ot (Szabó Kimmel Tamás). Különös fintora a sorsnak, hogy éppen Mike az egyetlen, aki nem veszi természetesnek, hogy a nővel elbánhatnak.

Kovács Patrícia kidolgozott színészi játéka vitathatatlan, nem próbál visszanyúlni a filmbéli Susy alakjához, saját magából építkezik, és ez kifejezetten jót tesz a darabnak, hiszen feledteti, amit Walcz Gábor díszletei sugallni próbálnak. Egyedül a darab elején érezhettünk némi bizonytalanságot a szerepformálásában, az előre meredő üres tekintet nem hitette el velünk a vakságot magát. Ilyenformán a „véletlen” orra bukások is inkább önmaguk paródiájává váltak. Ezt a fajta modorosságot – ha lehet így nevezni – azonban hamar levetkőzi, a kezdeti megjátszás hamar eltűnik, és Patrícia teljes mértékig átadja magát a szerepének. Ettől a ponttól kezdve a nézőtéren is elfogadjuk, hogy ő nem lát, és a közönség együtt mosolyodik el, amikor a bűnözők apró dolgokon lebuknak.

Susynak más érzékszervei – különösen a hallása – ugyanis tökéletesen működnek, sőt, felerősödtek azzal, hogy elvesztette a látását. Így az ujjlenyomatokat törölgető bűnözők nem tudják olyan észrevétlenül eltüntetni a bizonyítékokat. Ráadásul a lánynak segítője is akad a szomszéd kislány személyében, aki bár kalandként éli meg az eseményeket, lelkiismeretesen segít Susynak. Ugyanakkor veszélybe is sodorja őt, hiszen a babát ő vitte el, és azzal, hogy visszaadja, még nagyobb galibát csinál.


„Támogatója”, Mike, rendelkezik a szerethető rosszfiúk minden tulajdonságával. Megnyerő, de kifürkészhetetlen arc, magabiztos és precíz mozdulatok, ésszerű cselekedetek. Tulajdonképpen majdhogynem kedve lenne a nézőnek neki drukkolni. Ezzel már el is árultam, hogy Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás remek párost alkotnak. Mintha egy teniszmeccsen lennénk, úgy adogatják egymásnak a szervákat, hol egyik, hol másik oldalra állítva a közönséget.

Szabó Kimmel Tamás egy percre sem zökken ki a pénzért bármire képes piti kis bűnöző szerepéből, és szinte észrevétlenül kúszik bele a mozdulataiba az az apró kis bizonytalanság, amit a mellette ülő nő vált ki belőle. Egyvalamivel nem számol ugyanis, mégpedig azzal, hogy az „áldozata” csinos, és még ha túl szirupos is lenne egy ilyen történethez az első látásra szerelem témakör boncolgatása, annyi mindenképpen sejthető, hogy Susy megtetszik neki. Hogy az elcsattanó csók ennek, vagy a tehetetlenség okozta végső próbának tudható-e be nehéz megállapítani, de mindenképpen valamiféle felfokozott érzelem állt mögötte. Novák Eszter nem akar a „bűnöző és az áldozat szerelmének” kliséjébe esni, ezért hamar szétválasztja a párt, ám hagyja, hogy a karakterek átgondolhassák tettük következményeit.


A végkifejlet félhomályban ér minket. Van, hogy egy gyertya, de végül már csak a hűtő fénye világít. Ugyanolyan vakok leszünk, mint Susy. A macska-egér harc ezen a ponton véget ér. A lány kétségbeesett kísérletei, hogy távol tartsa a három férfit, kudarcot vallanak. Dulakodás és csend.

Bár a film egyértelműen megadja a választ, hogy melyik fél győzedelmeskedik ebben a kétségbeesett küzdelemben, a színpadi változatban ez a nézőre van bízva. Novák Eszter nem akar kész válaszokkal szolgálni, csupán az ajtónyíláson beszűrődő zseblámpa fénye ad némi reményt arra, hogy végül minden jóra fordul.

Amikor kivilágosodik a szín, és a színészek felállnak a tapsrendhez, egy szétdúlt szobát látunk. Az addig tökéletesen rendben tartott lakás – ami elengedhetetlen, hogy Susy biztonsággal mozoghasson benne – hirtelen csatatérré vált, és ugyan ez értelmezési lehetőségek egész tárházát vetíti elénk, mi megelégszünk azzal, hogy elfogadjuk: végső soron bármilyen végkifejletet is gondolt az alkotói csapat a végjáték mögé, mindent újjá kell építeni.


Írta: Vass Antónia
Fotók: Orlai Produkció

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts