Robert Musil A rajongók című drámája Magyarországon elsőként Szikora János rendezésében került színre. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül, majd a Vörösmarty Színházban bemutatott darab egyszerre modern és nyúl vissza a múltba, jelezve, hogy a cselekmény középpontjába helyezett macska-egér harc örök.
„Egy új kor küszöbén állunk, mely kort a tudomány fogja irányítani vagy tönkretenni, mindenesetre uralma alatt tartani. A régi tragédiák kihalnak, és nem tudjuk, lesznek-e még újak, ha állatkísérletekben már ma be lehet injekciózni hímekbe a nőstény lelkét és fordítva. Aki ma nem tud integrált számítani vagy nem ura a kísérleti technikának, annak egyáltalán nem volna szabad lelki kérdésekről megnyilatkoznia.” – mondja Robert Musil, aki mesterien „kísérletezi át magát” a történeten, talán túlságosan is, hiszen a Győrffy Miklós fordításában elmondott, már-már barokkos hosszúságú mondatok éppoly sterilnek hatnak néha, mint a szereplőket körülvevő fehér fal. Ám nem lehet a művet csupán az alapján megítélni, hogy milyen szépen csengenek a keszekusza monológok, hiszen a jól eltalált rendezői fogások és a kiemelkedő színészi játék feledteti velünk a darab dramaturgiai hiányosságait.
A fehérre festett fal, melynek oldalán – mint egy csúf kinövés – bordásfal türemkedik ki, semlegesíti a teret. Ezáltal megkíméli a színészeket, az alkotókat attól, hogy a stúdiószínpad korlátozott lehetőségei között megerőszakolják a technikát, és túl sokat akarjanak beletuszkolni az előadásba. Így egy különös kettősség jön létre, amit talán úgy lehetne leginkább leírni, hogy „változás az állandóságban”. Ugyanis, bár látszólag egy térben vagyunk, és nem mozdulunk ki a szalonból (ami maga is egy szimbolikus hely), a székek változó helyzete mégis azt sugallja, hogy nagyon is történt valamiféle térbeli elmozdulás, ez egy másik szoba, más állapot. Kifejezi az időt is, érezzük, hogy pörög, mi több, száguld velünk, miközben a szereplők egy csiga lassúságával topognak egyhelyben, újra és újra elkövetve kisszerű hibáikat, megint belesodródva ugyanazokba a banális helyzetekbe.
Az idő egyébként érdekes kérdés. Miközben nézzük az előadást, egy percre sem jut eszünkbe, hogy ez nem mai történet, hogy a darab, amit egyébként Musil 1920-ban írt és 1929-ben mutattak be először, már majdnem 100 éves. Csak a színészek jelmeze utal arra, hogy nem egy mai elit-negyed egyik villájának életébe nyerünk bepillantást.
Az alapszituáció egyszerű: Adott két család egy házban – Thomas (Lábodi Ádám) és felesége, Maria (Törőcsik Franciska), valamint Maria húga, Regine (Varga Lili) és az ő férje Josef (Egyed Attila). Ebben a látszólag idilli világban azonban pont olyan precízen gabalyodnak össze a szálak, mint ahogyan a néző a második felvonás végére elveszti a történet fonalát. Musil ugyanis nem engedi a szereplőit kibontakozni, kezdeti felvillanásaikból pedig épphogy csak felsejlenek a viszonyok. Egy másodpercre sem szabad oldalra sandítani, mert minden pillanat fontos, ha az ember elkalandozik, képtelen visszatalálni. Szikora János pedig örömmel kísérletezik, azt vizsgálja, hogy mit bír el a darab, és főképp meddig tart a közönség „türelme”. Ez a kétélű játék olykor azt eredményezi, hogy „a leggyengébb láncszem kiesik”.
A harmadik felvonásra még a legszemfülesebb néző számára is elmosódnak a határok, látjuk Maria őrületét és értjük Regine indokait, amikor eldönti, hogy végül távozik-e. De mindez szinte jelentéktelenné válik, és előtérbe kerül az egyén. Hirtelen az kezd érdekes lenni, hogy Törőcsik Franciska figurája az őrültség milyen fokozatait járja be – hozzá kell tennünk, hogy a legkiemelkedőbb alakítást nyújtva, Lábodi Ádám kimértsége mennyire a karakter sajátja, és mennyire a tehetetlenség miatt elfojtott düh. Még Kerkay Rita beszédhibája sem tűnik olyan zavarónak, amikor kibontakozik előttünk Mertens kisasszony szerelmi kálváriája. Az agyunk összefüggéseket keres, de amit talál, az mondvacsinált indok, mert ez újfajta színház, más értelmezést kíván. Hogy milyet? Az a nézőtől függ. Mert itt minden az egyénről szól.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Vörösmarty Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése