Káprázat és illúzió

Júniusban egymást érték a premierek a Katona József Színházban, az Emilia Galotti után egy Zsámbéki Gábor-rendezés került színpadra, mely új perspektívába kívánta helyezni Shakespeare klasszikusát, a Minden jó, ha vége jót.

Zsámbéki egy cirkuszba helyezi a történetet, ezzel hivatott megteremteni a helyszínt egy igazi komédiához. Mert hát a cirkusz a „csodák színtere, ahol bármi megtörténhet”, legalábbis ilyesmi kép élhet az emberek fejében a parkolók közepén felállított sátrak produkcióiról. Hogy miért érezte úgy a rendező, hogy ilyenformán kell megtámogatnia az olykor avítt humorral átitatott történetet, az az előadás végéig nem derül ki. Mindenesetre látványos keretet biztosít a darabnak, így díszlet funkcióját valamiképpen mégis betölti.


A történet pedig éppen egyszerűségével varázsolja el a nézőt, és repíti a tündérmesék világába. Hiszen nem más ez, mint a szegény, de okos lány története, aki végül a királyfi felesége lesz és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Heléna (Pálos Hanna), egy elismert és neves orvos árván maradt lánya beleszeret Bertramba, az ifjú grófba, aki boldogan éli mindennapjait, mit sem tudva a lány szerelméről. Egyetlen gond nyomasztja csupán – nem csak őt, hiszen az országban mindenki aggódik –, hogy a király (Szacsvay László) beteg, és senki nem talál gyógymódot a betegségére. Heléna, hogy célját elérje, orvosságot ígér a királynak, cserébe viszont azt a férfit kéri férjéül, akit ő választ. Bertram pedig menekül. A cselszövésekkel átszőtt kaland végén a gróf és az árva végül egymásra talál, és minden jó, ha vége jó.

A darab felvonultatja az Erzsébet-kori komédia összes típusfiguráját, Zsámbéki pedig jó érzékkel emeli át azokat a saját feldolgozásába. Pont annyit metsz le róluk, hogy ne váljanak ripaccsá és ne legyenek saját maguk paródiái. Néhol, ahol már azt érezhetnénk, hogy a szirupos ömlengés a tetőfokára hág, megengedi magának az előadás, hogy kiszóljon a nézőnek: „nem giccses ez egy kicsit?”



Egyedül a Bolond (Bezerédi Zoltán) karaktere nem tud élni a térben, harsánysága, mimikája egészen más teret és stílust követelne magának. A viccelődésre tett majdnem minden kísérlete kudarcot vall, néhol már-már azért mosolyodik el a néző, mert a próbálkozás maga válik humorossá. Nem úgy Parolles (Elek Ferenc) esetében, aki puszta megjelenésével is nevetésre sarkallja az embereket.

Az előadás egyik legkiemelkedőbb alakítása Pálos Hanna nevéhez fűződik. Hanna nem kifejezetten naiva-típus (sőt), márpedig Heléna karaktere egy határozott, okos, de tapasztalatlan és végletekig romantikus szerepformálást kíván. Ez némiképp megnehezíti a dolgát, hiszen egyszerre kell hitelesnek lennie úgy, hogy közben önazonos marad, és nem próbál meg más vagy több lenni annál, mint amit tud, és ami ő maga. Így tehát az ő Helénája nem elveszett lélek, csalafinta, és ha kell szerelmes, de ugyanakkor nem egy shakespeare-i, szirupos módon. És ez az alakítás ebben a formában ugyanolyan érvényes, mintha megerőszakolva a művet, ragaszkodtak volna az eredeti instrukciókhoz. Kovács Lehel Bertram szerepében pedig méltó társa ebben. 

Ebben az előadásban nincs kis szerep. A komikai vonalat erősítő Lestyán-fivérek csak a színlap szerint „kullognak” a névsor végén, hiszen ha nincsenek is nevesítve – talán csak egyszer –, jelenlétük meghatározó. Olyannyira részei az előadásnak, hogy a mire a néző visszatér a szünet után, ők már javában gyakorolják artista-mutatványaikat (talán egész szünet alatt csinálták?).


Zsámbéki Gábor előadása olyan, mint egy jól kiegyensúlyozott mérleghinta. Néha elbillen egyik vagy másik irányba, de végső soron mindig visszatér vízszintes helyzetébe, hogy aztán biztos talajt kínáljon a rajta egyensúlyozó színészeknek.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Katona József Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts