Összművészet a Müpában

A költészet és a néptánc különleges találkozásának lehetnek szemtanúi azok, akik ellátogatnak Farkas Zoltán „Batyu” legújabb rendezésére, a Násztáncra. A Magyar Állami Népi Együttes a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül mutatta be Nagy László Menyegző című versére épített darabját.

Az előadás meglepő módon keríti bűvkörébe a nézőket, és hozza közel az emberhez a zenét és a táncot. Szándékosan nem használom a „nép” előtagot, hiszen ez a darab olyan komplex, hogy nem lehet egy műfajba besorolni. Összművészeti előadás, amiben mindenki megtalálhatja – és a kiváló rendezésnek köszönhetően meg is találja – a maga stílusát, értelmezését. Mindezt teszi úgy, hogy nem érzünk disszonanciát, a különböző elemek stabilan nyugszanak egymáson.


Az előadást élőzene kíséri, így a színpad hátsó részéből visszhangként áramló kristálytiszta hang (Herczku Ágnes éneke) betölti a teret, az ekkor még félhomályban hullámzó lepel pedig életre kel. A másik oldalon egy pár áll, népviseletben, méltóságteljesen körbeforognak és a víz látványos színkavalkádban visszahúzódik, láttatva így a násznépet.

„Arccal a tengernek itt állunk párban,
kürtszóban, ünnepi arany riadóban,
síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében,
lábdobogásban ijedten, a tengert utánzó
táncosok lendülete fenyegeti hátunk”

Az esküvő, a lakodalom kezdetét veszi, és az ember nem gondolkodik tovább, nem töpreng a történet fordulatain. A cselekmény észrevétlenül kúszik át rajtunk, a lábunk önkéntelenül dobol a zene ritmusára. Térformából térformába csúszunk, az alkotók mesterien használják ki a víz-lepel lehetőségeit, így ami az egyik pillanatban valóság volt, a másikban szürreális árnyjáték. Tökéletes példája annak, hogy a néptánc nem elavult, a jól ismert alaplépésekben ezernyi megvalósítási lehetőség rejlik.


Farkas Zoltán „Batyu” azonban nem elégszik meg azzal, hogy újradefiniálja a néptánc fogalmát. Egy szaxofon lép elő és kezd ritmusos jazzbe. A jelenet hirtelen nagyon moderné válnak, a táncmozdulatok kilépnek a néptánc szűkbe szabott keretei között. A lakodalom egy újabb szakaszába lépünk. Itt már találkozhatunk az kellékként való bevonásával. Nem csupán díszlet funkcióval bír, ami jelzi a helyszínt az amúgy üres térben, hanem alkalmat ad a násznépnek egy ritmusgyakorlatra is. Visszatér a pár is, immár nem fehérben, az ifjú feleség már menyecskeruhát visel.

„örvendjen a tenger, itt állunk párban virulva
a kóva-fokon itt, a világ kirakatában
krétafehér szakállak rendeletére,
kéz a kézben, várva a ceremónia végét”

Hogy ez az egybegyúrt hangzásvilág képes lenne-e megállni a helyét úgy, hogy Tóth Ildikó szépen kimunkált ruhái nem erősítik a látványt, nem lehet megmondani. Minden mindennel összefügg, a kép nem értelmezhető a zene nélkül, a tánc a vers nélkül. A külön-külön is értékes alkotórészek összefonódva nyerik el értelmüket, csak együttesen alkothatják a Násztáncot. Akár egy puzzle pici darabkái.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Kotschy Gábor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése