Súgópéldány

Beardsley a művel kapcsolatban a következőket állítja: „A költői teljesítmény megítélése érdekében ismernünk kell a szerzői szándékot.” Ezt nevezi ő intenciónak, amely az alkotással szoros kapcsolatban áll a szerző érzelmi állapotával, illetve azzal az okkal, ami miatt létrehozta művét. A kérdés valójában az, hogy szükségünk van-e a szerző szándékának felkutatására ahhoz, hogy a művet értelmezni tudjuk?

Foucault tovább viszi ezt a kérdést: hogy „mű” legyen valami, „szerzővel” kell rendelkeznie? Vagy fordítva, ha létezik egy „szerző”, akkor a létrehozott produktum a „mű”? Abban az esetben, ha van szerző feltételezzük, hogy van szerzői szándék is. De feltétlenül feltárásra vár ez az intenció? Véleményem szerint, nem. Egy mű önmagát reprezentálja az olvasó számára függetlenül attól, hogy ismerjük-e a szerzőt és annak szándékát. Az intenció napvilágra kerülésével a mű egyéni értelmezésének lehetőségét megvonjuk az olvasótól, ezzel pedig korlátozzuk szabadságát.

Beardsley állítása szerint a „mű oka, nem hat ki annak értelmére”, ezzel az állítással tökéletesen egyetértek, és itt Mallarmé gondolatához nyúlnék vissza. Szerinte a mű befejezésével az kikerül szerzője „bűvköréből” és önálló életet kezd el élni, vagyis a szerző megszűnik létezni. Ha eltűnik a szerző, vele együtt hal el a mű keletkezésének oka is. Viszont így felmerül a kérdés, hogy korunk irodalmában miért tulajdonítunk ekkora szerepet a szerző intézményének? Foucault a Mi a szerző? című tanulmányában adja meg erre a kérdésre a választ: „hangoztatjuk, hogy nem kell a szerző, de nem vennénk meg a könyvet, ha nem tudnánk ki írta.”. Beardsley arra is felhívja a figyelmet, hogy szakítani kell ezzel a szerzőközpontú irodalom felfogással, annak érdekében, hogy a műveket önálló entitásként lehessen vizsgálni, értelmezni. Ezzel teljesen egyetértek, és példának a mai magyar irodalomoktatást hozom fel, ahol a tankönyvek felépítése a következő: korrajz, a szerző életrajza, művei, művei értelmezése. A szerző életrajza a művek szempontjából félrevezető és megszabja azokat a kereteket a művek értelmezésével kapcsolatban, amikben a gyerekek kreativitása mozoghat. 

Ezzel, burkoltan, azt is kijelenti, hogy az irodalomnak a művek és diskurzusok gyűjteményének kell lennie, nem pedig az önéletrajzok tárházának. Ezzel szemben Sartre a Mi az irodalom? című tanulmányában mégis valamiféle szándékot, szerepet tulajdonít a szerzőnek, írónak: „Az író választása szerint feltárja a világot, s így az egyik embert a másik előtt azért, hogy a csupasz valósággal szemben állva vállalják a teljes felelősséget!”. Azaz üzenetet közvetít az olvasó felé. Véleményem szerint, az üzenet mondanivalója, értelme független a feladótól, vagyis a szerző ebben az esetben is lényegtelenné válik.

A szerző személye már csak azért sem lehet elengedhetetlen, mert – Barthes nyomán – „a modern szerző, a művel egy időben születik”. Tehát, nem lehetett előzetes oka az alkotásnak, mert csak akkor vált szerzővé, amikor műve elkészült. De műve elkészülésével egyidejűleg el is tűnik. Így zárul be a szerzői intencióval kapcsolatos kérdéskör, mert ahogy Barthes írta A szerző halála című tanulmányában: „Az olvasó születésének az ára, a szerző halála”.