Vattacukorba csomagolt szépség

Az örök szépség és a fiatalság titka hosszú évszázadok óta foglalkoztatja az emberiséget, hiszen mindenki ideákat, vágyálmokat kreál, és szüntelenül hajszolja a tökéletességet. Ezt a rózsaszín világot igyekszik rekonstruálni a fiatal rendező, Fehér Balázs Benő legújabb rendezésében, az Emilia Galottiban.

Lessing drámája, ami a polgári szomorújáték műfajának egyik tézisdarabja, úgy tűnik alkalmas a kérdés körüljárására. Fehér Balázs Benő azonban nem hagyományos módon közelít a témához, minden tekintetben igyekszik szembemenni a konvenciókkal. A hatás tulajdonképpen a brechti elidegenítéshez hasonlítható, de nem ilyen drasztikus módon, és még kevésbé ilyen szándékkal, annyi azonban bizonyos, hogy egy újfajta irány felé terel bennünket.


Ez egyszersmind azt is eredményezi, hogy egy láthatatlan fal keletkezik a nézők, a színészek és a darab között. A problémát leginkább az jelenti, hogy olyan direkt és átmenet nélküli a Fehér-féle színházreform, hogy ez a fal nem tud lebomlani. Az alkotók felvillantanak érdeklődésre számot tartó momentumokat, amik aztán jótékonyan elrejtőznek a formák és jelképek világában.

Amikor azt mondom, hogy a darab rózsaszín álomvilágába csöppenünk, szó szerint kell értenünk, ugyanis az egész teret egy leginkább vattacukorra emlékeztető szőnyeg borítja, a falakon át a mennyezetig. Minden rózsaszín, és ezzel az alkotók már a darab elején tudatosítják: nem hagyományos értelmezést láthatunk. Sőt, már-már a paródia irányába sodorják a szomorújátékot, amikor Gonzanga herceget (Keresztes Tamás) frakkban és arany alsónadrágban, egy kék labdára feküdve, „porondmesterként” jelenítik meg. A hatásra rásegít hű titkára, Angelo (Tasnádi Bence), aki nem kevésbé tűnik komikus figurának. Rövidke párbeszédükben gyorsan vázolják a szituációt, és ezzel ugyan némiképp segítik az amúgy szimbólumokra épülő darab megértését, ugyanakkor elveszik a nézőtől a gondolkodás lehetőségét, érdektelenné téve a darab bizonyos momentumait. Ezáltal az egész egy nagy hullámvasút lesz.

Az előadás első lényegi pontjához a festő (Dankó István) megjelenésével érkezünk el. Dankó a tőle megszokott játékossággal vázolja elénk a szépség ábrázolhatatlanságának dilemmáját, és mutatja be a történet két legfontosabb női szereplőjét, Emilia Galottit (Mészáros Blanka) és Orsina grófnőt (Jordán Adél). Itt hangzik el az a mondat is, ami ezek után végig láthatatlan árnyként lebeg fölöttünk, történetesen, hogy megragadható-e a szépség maga. Mészáros Blanka ilyen szempontból jó választásnak bizonyul, hiszen vitathatatlan, hogy ránézésre egy kedves arcú, szép lány áll előttünk. Színészi játékban is egyenrangú partnere kollégáinak, ám Emilia megőrülési jeleneténél mintha az addigi fegyelmezett koncentráció egy pillanatra eltűnne, és az egész jelenet az ő artikulátlan kiáltásában csúcsosodik ki. A kellem és báj, ami addig jellemezte az utolsó jelenetben tűnik el végképp, amikor úgy terül el szétterpesztett lábakkal a szőnyegen, hogy komolyan elcsodálkozunk, hogy egy puha felületen valaki ekkorát puffanhat.

Ám ezeket a botlásokat címszereplő létére megbocsájtjuk neki, hiszen ebben a feldolgozásban valóban és ténylegesen egy bábut kreálnak belőle, tehát a finomságok kijátszása végérvényben nem az ő dolga. Ez a feladat sokkal inkább Keresztes Tamásra hárul, aki a tőle megszokott profizmussal oldja meg feladatát. Ahogyan Jordán Adél is, aki megcsalt kedvesből lesz hirtelen féltékeny, bosszút forraló keménykezű asszony. Bár sem a szájába adott mondatok, sem a jelmeze nem predesztinálja erre, ő mégis képes megtartani a grófnőhöz illő méltóságot, és kilibbenteni a nézőt abból a biztos gondolatból, hogy Orsina egy buta nő.


A darab két kulcsfigurája mégis Odoardo (Fekete Ernő) és Marinelli (Takátsy Péter). Fekete Ernőre, csakúgy, mint a Katona József Színház jó pár darabjában, most is súlyos terheket raknak. Ezúttal azonban nem világhírű tételmondatokat kell mondani, még csak nem is ellenpontoznia valamit a személyéből áradó melankóliával. Most a tetteivel sodorja visszafordíthatatlan irányba a történetet, sodorva a karaktert egyszersmind megbocsájthatatlan bűnök felé. Marinelli bűne is megbocsájthatatlan, hiszen az ő álnoksága vezet el odáig, hogy végül tragédiába torkollik a herceg–Appiani–Emilia szerelmi háromszöge. Ugyanakkor Takátsy halk (és sokszor érthetetlen) motyogása, ami látszólag a sunyi, meglapuló besúgót hivatott megidézni ebben a feldolgozásban nem tud érvényesülni, és bár az elgondolás nagyon jó, hogy ekképpen nyúljon a figurához, elveszik a mindenek fölött álló személy illúziója, így a szálak mozgatójából maga is bábbá alacsonyítja magát.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Katona József Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts