Egy csipetnyi Japán Európában

Európa szívében, ahol a szomszédos népek hasonló jelrendszerrel kommunikálnak, talán bele sem gondol az ember, hogy a keleti színházművészet mennyire eltér a miénktől. Az ottani emberek mintha hagyománytisztelőbbek lennének, ez pedig különösen kitűnik akkor, amikor egy Shakespeare-mű kabuki stílusban kerül színre.


A XII. Shakespeare Fesztiválon nem csupán magyar társulatok előadásait láthatja a közönség, hanem külföldi produkciók is megtalálhatóak a műsorkínálatban. Július 9-én Aki Isoda monodrámája érkezett a Kamaraterembe. A fél órás kabuki-játék három képet villant fel a Hamletből, Ophéliát állítva a középpontba. Az első A szerelmes Ophélia, a második a Hamlet kegyetlen elutasítása, míg végül Ophélia megőrülésével zárul a darab. A bambuszdíszlet és az előtérben tradicionális japán hangszereken játszó két nő már az első másodpercekben sejteti, hogy egy számunkra merőben új stílusú előadást láthatunk.

A kabuki, amiben ez a darab is létrejött, a három hagyományos japán műfaj egyike. Ha a kanjik (a legrégebbi japán írásjelek) jelentését nézzük, a tánc, a zene és a képesség ötvözete, éppen ezért ezt a stílust „az éneklés és táncolás művészetének” is nevezik. A kabukiban, és általában a japán színházművészetben is, nagy jelentősége van a szimbólumoknak, sokkal erőteljesebbnek tartják a mögöttes jelentést, mint a cselekményközpontú színjátszást. Jelenleg 11 kabuki-színház működik Japánban.


Az előadás, ami Gyulára érkezett egy egyszemélyes dráma, különlegessége pedig azon túl, hogy betekintést enged a japán kultúrába az, hogy nem tisztán kabuki-elemekkel dolgozik, hanem a nó műfajából is igyekszik szimbólumokat átvenni. Így tehát kifejezetten egy fő karakter – Ophélia – köré szervezik a történetet, és a monológot dalbetétekkel szakítják meg, melyeknek fontos ismérve az ismétlés.

Ez egy világszerte játszott előadás, így természetes módon próbálták a stílusból nem kilépve „populárissá” tenni, ezért az egyébként hagyományosan díszlettelen színpadot bambuszokkal és paravánnal díszítették. Az előtérben elhelyezkedő virágok is láthatóan egyszerű díszítőfunkciót öltöttek, hiszen számunkra nem hordoznak jelentést. Ennek ellenére a három rész közötti lélekbeli változást szükségesnek tartották a kimonók színével érzékeltetni, így Ophélia először rózsaszín, majd piros, végül pedig tarka ruhában lépett elénk. A színszimbolika számunkra is ismert, ezért magyarázat nélkül is lehetett dekódolni, hogy a fiatalság, a szenvedélyes vágy és a múlandó szerelem, valamint a megőrülés fokozatait látjuk megelevenedni.


A legfeltűnőbb mégis az volt, hogy a fehérre mázolt arcon nem tükröződött érzelem. Mindössze Aki Isoda kézmozdulataiból és fejtartásából tudhattuk, hogy a lelkében mi dúl. Ehhez társul a fejhangon elbeszélt történet, ami az európai fül számára kevésbé befogadható előadásmódot eredményez. A japán kabuki-játszásban az sem jelent problémát, ha valaki nem az életkorának megfelelő szerepet játssza, így semmiképpen sem szabad meglepődnünk, hogy az első jelenetben hamvas bőrű, 16 éves lányként színpadra lépő Isoda valójában 83 éves.

A fél órás előadás után egy PHD-hallgató lépett színpadra, hogy a közönség kontextusba tudja helyezni a látott darabot. Ebből a néző képet kaphatott a japán Shakespeare-játszás hagyományairól, ami egészen a XIX. századig nyúlik vissza, valamint az ott létrejövő kultuszról, melynek eredményeképpen náluk is van egy Globe Színház, valamint négy ember is lefordította a drámaíró teljes életművét. Az ismertető végén maguk az alkotók mutatták be a hagyományos japán jelmezeket, és azokat a speciális parókákat, amikben Aki Isoda színpadra lépett. A művésznő által kifejlesztett légzéstechnikát is kipróbálhatták az érdeklődők.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Kiss Zoltán

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts