Jelen és múlt

Hogy mitől lesz jó egy modernizált előadás, már sokan sokféleképpen leírták, abban azonban valamennyien egyetértenek, hogy a cél nélküli aktualizálás a nézőben visszás érzelmeket vált ki. Különösképpen akkor, ha egy olyan ismert darabot láthatnak, mint a Rómeó és Júlia.

Hazugság lenne azt állítani, hogy a Budaörsi Latinovits Színház előadása ezt a sémát követi, annyi azonban bizonyos, hogy a stilizált elemek és a klasszikus szöveg néhol kioltották egymást, és a szerepformálás olykor puszta szövegmondássá korcsosult.

A steril fehér díszlet már a darab elején sejtetni engedte, hogy egy, a valós helyszíntől teljesen elrugaszkodott előadást láthat a Tószínpad közönsége, a kétosztatú tér pedig, mely Sokorai Attila, Hegedűs Andrea és Hajdu Bence munkáját dicséri, ennek megvalósítására tökéletesen alkalmas. Így aztán nem ért minket váratlanul, amikor civil ruhás fiatalok léptek ki a színpadra, az alsó részen a Montague-k, a felső részen pedig – ruhájukban is megkülönböztetett – öltönyös Capuletek. Játékuk groteszk elemeket mutatott, nevettünk ezen az elrajzolt stíluson.

Persze, hiszen ekkor még nem sejtettük, hogy ezt a rendező, Berzsenyi Bellaagh Ádám, darabon átívelő koncepciónak szánja, így a szerelmi bánattól görnyedten becsörtető Rómeó (Dékány Barnabás) gesztikulációja és mimikája néhány perc múltán már túljátszottnak hatott és pillanatok alatt fordul át a jelenet üres modorosságba. Szerencsére Dékány ebből később ki tudott lépni.

Miközben a darab minden pillanatban küzdött azzal, hogy a modern közegben érvényessé váljon, a történet elmeséléséhez Kosztolányi Dezső klasszikus fordítását vették elő, ezzel kontrasztot képezve szöveg és látvány között, komoly színészi kihívás elé állítva a játszókat. A szereposztást elnézve – ami bizakodásra ad okot – ez nem okozhatna problémát. A prológ azonban kis túlzással úgy szólt, mintha egy általános iskola ötödik osztályának drámafoglalkozásán hangzana el. Azt ilyen távlatból nem lehet megmondani, hogy rendezői utasítás szülte ezt, vagy Molnár Gusztáv maga formálta ilyenre a rövid monológot, a belehadarások vagy a hatáskeltő szünetek azonban az élőbeszédszerűség ellen dolgoztak. Ráadásul a mondatok összekapása vagy éppen megakasztása az érthetőség rovására ment, és ugyanez történt az epilógussal is, ahol a sebtében odamotyogott klasszikus záró sorok kicsengése ezúttal elmaradt.

Mint ahogy döbbenten néztük a legdrámaibb jelenet végén gitárral és napszemüvegben érkező triót is, akik tökéletesen kizökkentettek abból az állapotból, amibe a darab vért izzadva helyezett bennünket. A váltás ritmusra érkezett, de rosszkor, mintha szándékolt lenne az arra való törekvés, hogy maradjunk kívül a történeten.


Az egyébként milliónyi lehetőséget sejtető díszlet kihasználása is elmaradt, néhol meg-megcsillant egy-egy jó elképzelés, ami egyes jeleneteknél – főként a második felvonásban – meg is valósul (például az alsó részleg háromfelé nyitása, Paris, Capulet és Capuletné megjelenésével), de mintha a színészek sem közlekednének a térben biztonsággal.

És itt emelném ki Dékány Barnabás Rómeó-alakítását. Talán az egyetlen volt ezen az estén, akivel kapcsolatban azt éreztem, hogy tudja és érti a dolgát, valamint teljes emberként létezik ebben a különleges adottságú miliőben. Nem csak az nem okozott neki problémát, hogy bejátssza a Tószínpadot és környékét, hanem az sem, hogy energiájával vonzza a tekintetet még akkor is, ha karakterében messze mást hoz, mint amilyen Rómeó-kép él az emberekben.


Ha tószínpadi előadásról beszélünk, már-már elengedhetetlen, hogy megemlítsük a színpadot körülvevő tóról, amit eddig minden itt játszott előadásban beépítettek a darabba. Borítékolható volt, hogy a budaörsi társulat is megpróbálkozik valami hasonlóval, noha első pillantásra az ember elképzelni sem tudja, hogy ebben a drámában – és főképpen ebben a stilizált világban – ez hogyan valósulhat meg. Végül az első felvonás adta meg a választ, Lőrinc barát evezett be az ötös számú csónakon. Pedig a sötétségbe borult színpadon mindenekfelett álló személyként megjelenített pap izgalmas megoldásnak ígérkezett, különleges hangulatot adott a jelenetnek a semmiből felzengő, mindent betöltő hang.

Órákig lehetne rajta filozofálni, hogy miért volt, vagy éppen miért nem volt szerencsés megoldás a hajó behozatala. Véleményem szerint ötletnek kiváló, a darabba viszont egyáltalán nem illő elem, hiszen egy reális motívumot emeltek be egy nem valóságos térbe, ezzel immár hármas kontrasztot képezve az egyébként is túlzsúfolt darabba.


Mint ahogy az eredeti rendezői koncepciót nehéz felfejteni bizonyos részeknél, úgy azt is igen körülményes több száz kilométer távolságból megítélni, hogy eredeti játszóhelyén a Rómeó és Júlia mennyire érvényes előadás, és azok a hiányosságok, melyek kicsit sem segítették a nézői befogadást, ott milyen mértékben ütköznek ki. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy egy átlagos néző nem többszöri megnézés, és főképp nem a budaörsi előadás alapján fog ítélni Gyulán, ahogy a többi előadás esetében sem tette.

Egy modernizálásnak lehettünk szemtanúi ezen az estén. Ám míg más előadásoknál célja, sőt funkciója van ennek az átültetésnek, addig ebben a feldolgozásban csupán egy trendkövető koncepciót véltem felfedezni és az arra való törekvést, hogy a manapság oly divatos modern környezetbe való átültetés megvalósuljon.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Kiss Zoltán

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts