Kell egy csapat – 4x100

Négy futónő, az olimpiai kvalifikáció előtt.  Egy edzőnő és egy gyúró, akiknek a feladata, hogy a lányokat a legjobb formába hozzák és csapatot faragjanak belőlük. Egy jó csapat – mint ahogy itt is – jellemzően eltérő karakterekből áll, akik ugyanakkor képesek jól kiegészíteni egymást. Képesek lesznek-e vajon összetartani, együtt, egymásért küzdeni, ha közben a magánélet, a személyes konfliktusok szétválasztják őket? Félre tudják-e tenni a nézeteltéréseket, sérelmeket, egyéni problémáikat a közös cél érdekében? Ezek a központi kérdései a drámának, amit a Határon túli magyar színházak szemléje programjának keretében ezúttal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem állított színpadra a Thália színházban.


Egressy Zoltán az egyik legtöbbet játszott kortárs drámaíró, aki jó érzékkel találja meg azokat a helyzeteket, tereket, ahol ki lehet bontani azokat a dialógusokat, amelyek révén feltárulnak a szereplői viszonyok és azok a belső hangok, amelyeket a sokan szeretnek mélyen magukba temetni. A bő egy évtizede íródott dráma helyszíne majdnem a teljes darab alatt a futóválogatott öltözője. Tasnádi Tímea minimalista díszlete és jelmezei még inkább kitapinthatóvá teszik az egység mögött uralkodó feszültséget. Az egyforma öltözőszekrények és az egységes futófelszerelés kontrasztban áll a színpad fókuszában lévő gyúrópaddal, míg a kellékek viszonyai éppen fordítottak: a futókat összekapcsoló váltóbot kerül szembe az ebből a minitársadalomból kifelé húzó mobiltelefonnal. Ezt fokozza tovább Sebestyén Aba rendező azáltal, hogy a több mint száz perces drámát nem szakítja meg szünet.

A rajt ugyan nem sikerült a legjobban, Dali, a gyúró (Csata Zsolt / Rózsa László) és Dzsudi, az edzőnő (Nagy Dóra) első dialógusai nehézkesebbeknek tűntek, a váltó tagjainak megérkezése után viszont már az ő játékuk is oldottabbá vált. Az idősödő Dali a maga összetett személyiségében az egyik legjobban beazonosítható feszültségforrás, egyszerre álmodozó filozófus, akinek a számára a gyúró lét minden kényelmessége mellett sem ad eleget, ugyanakkor – a darab gyengesége, hogy viszonylag kiszámíthatóan – ő az, aki az öltözőben lévők közül, akivel csak tehette, összeszűrte a levet. Hamar kiderül, hogy feleségből rögtön kettő is van az öltözőben, a kiöregedőfélben lévő, utolsó nagy versenyére készülő, félművelt, de annál impulzívabb Perec (Szilasi Eszter Júlia) az ex, míg a törtető, sztárrá kikiáltott, és ennek nagyon is tudatában lévő Kiseszter (Magyari Izabella) a jelenlegi. A nagyszájú, élvhajhász Hóvirág (Hajdu Imelda) Dzsudi néni lányaként való csapatba kerülésének megkérdőjelezése szintén várható, de az első benyomásra legkiegyensúlyozottabbnak tűnő, ugyanakkor zárkózott, leginkább összetett Grafika (Horváth Anna) is súlyos titkokat hordoz. Dali és Dzsudi néni pedig gyúrnak. Az előbbi fizikailag igyekszik formába hozni a lányokat, az utóbbi pedig a lelküket masszírozza. A rendező ügyesen használja a teret a viszonyok tükrözésére: a gyúrópad, amelyre a lányoknak kell feküdniük, egyúttal Dali vonzó potenciálját is megmutatja, Dzsudi viszont mindegyikhez mega megy oda, hogy ezáltal is éreztesse, a közösségteremtés nála nem az elfedésekről, elsimításokról, hanem a megértésről szól. A színészek játéka egyenletesen jó, Szilasi Eszter Júlia az (talán az általa játszott karakternek is köszönhetően) aki kiemelkedik a mezőnyből.


A szándékot elsöpri a kudarc, a lányok hiába futnak új országos csúcsot, a titokzatos Bittner által kijelölt szintidőről lecsúsznak, aminek borítékolható eredménye egymás hibáztatása, ezt tovább feszítik a folyamatosan kiderülő konfliktusforrások. Felerősödnek a dialógusok tempóváltásai, a szünetek, elhallgatások, a kicsúszott, szándékolatlan mondatok. Ebben a légüres térben Dzsudi és Dali is egyre inkább eltávolodnak a lányoktól és egymástól, ki kell lépniük innen, hogy jusson idejük némi nosztalgiázásra, a saját elodázott lehetőségeik feletti merengésre. A megállíthatatlannak tűnő széthullást végül egy váratlan esemény szakítja meg, a döntés, hogy mégis indulhatnak az olimpián. Ez új kezdetet is jelenthet, de hogy mire elég, az az örömmámor közepette is nyitva marad.

Írta: Hermann György
Fotók: Thália Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts