Napirend előtt

A litván Oskaras Koršunovas nem először szerepel a Shakespeare Fesztiválon, hiszen 2011-ben már képviseltette magát Miranda című kétszereplős drámájával. A számos Shakespeare-feldolgozást jegyző rendező ezúttal a varsói Drámai Színház képviseletében, a Szeget szeggellel érkezett Gyulára, hogy a mai korba átültetve a történetet, tükröt tartson az embereknek.


Az előadás fényéhez illő, impozáns helyszínt választottak a szervezők, a nemrég felújított Erkel Ferenc Művelődési Központot. Az első pár sort lezárták – talán azért, hogy az egyébként hatalmas nézőteret szűkítsék –, így az érdeklődők a zsöllye felső részében kaptak helyet, hogy a magyar feliratozást, valamint a monumentális díszletet is jól láthassák.

A varsói parlament üléstermébe kalauzolnak az alkotók, aminek szinte tökéletes mását képezi le a tér. Egy rémálom képe elevenedik meg, hang- és fényhatások vonnak be a történetbe. A váltások gyorsak, felvonulnak a szereplők, mígnem az uralkodó (Slawomir Grzymkowski) felébred szörnyű látomásából. A fények, zene, zajok és díszlet tökéletes összjátéka kerekedik ki a jelenetből, az erős kezdés a retinánkba ég, és az előadás a következő három órában is tartja ezt az igen magas, saját maga által állított mércét. A herceg helyét, miután külföldi útra hivatkozva távozik, megbízottja, Angelo (Przemysław Stipp) veszi át. A férfi azonban öntelt, hataloméhes és zsarnok, ráadásul szemet vet a frissen elítélt Claudio (Matthew Weber) apácának álló húgára, Izabellára (Martyna Kowalik). A lányt komoly döntés elé állítják: megtagadja hitét és odaadja magát Angelonak, vagy a bátyja meghal.


Ő azonban okosabb annál, mintsem egy szóra sorsokról határozzon, ezért csapdát állít a helytartónak: a férfi egykori kedvesét, Mariannát hívja segítségül terve véghezviteléhez. A csel beválik, és mint a boldog tündérmesékben, a gonosz elnyeri méltó jutalmát.

Olcsó megoldás lenne azonban elfogadni azt, hogy az előadás csupán ennyit sugall nekünk, sokkal többről van itt szó. Egy magasabb rangú küzd a nép egyszerű gyermekével, habár nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy Izabella kevésbé megbecsült tag a társadalom szemében, hiszen – ahogy az el is hangzik a darabban – tisztasága az erőssége, ráadásul apáca, tehát a hit szolgálatában áll. Ám pusztán becsületességgel vajmi kevés esély van rá, hogy nőiességének porba tiprását elhiszik neki Angelo szavával szemben. Ezt a tézist lovagolja meg a darab.

Dramaturgiai fogásként Shakespeare előhúzza az aduászt, Mariannát. Mondhatná erre a néző, hogy hogyan is lehetne hiteles egy elhagyott, megkeseredett menyasszony, mivel érhetne többet a szava, mint Izabelláé. A többi színész, mintha csak ők maguk ülnének egy pillanatra a nézők közé, ugyanezzel az elgondolással kinevetik a két nőt és őrültnek titulálják őket, ám ekkor, mintha csak a felülről irányító játékmester lépne színre, megjelenik a herceg, hogy lezárja ezt a keserű komédiát.


Mert komédia ez, a valóság komédiája, melyen olykor elmosolyodunk, máskor pedig értetlenül meredünk a saját kisszerűségükön önfeledten kacagó nagyhatalmú urakon. Koršunovas nem a humoros oldal felől közelít a drámához, sokkal inkább akar reflektálni a minket körülvevő társadalomra. Természetes módon nem a magyarokat veszi górcső alá – bár az eredeti drámában szó esik a magyar királyról –, sokkal inkább a lengyel politikai viszonyokat kritizálja a maga módján. Ezért aztán néhol az ember elveszti a fonalat, érezzük az utalást, érezzük az aktualitását, ugyanakkor nem tudjuk megragadni a maga valójában. Bár, ha mi magunk belegondolunk, tulajdonképpen a hatalmi játszmák, a csalás, a kapzsiság, a birtoklási vágy mind-mind olyan dolgok, amik akármelyik társadalomra levetítve jelen vannak vagy voltak a politikai életben.

Annak ellenére, hogy lengyel közegben, lengyel közönségnek készült, a Szeget szeggel éppolyan érvényes előadássá vált itt, Gyulán, mint eredeti játszási helyén. És bár annál a jelenetnél, amikor egymás szavába vágva vívták szócsatájukat Shakespeare politikusai, a feliratozó (akinek a fesztivál alatt végzett munkájáról csak jót mondhatok) a szöveg gyorsaságából adódóan nem tudta, és sok esetben nem is akarta követni a párbeszédet, ami nem vont le semmit az előadás értékéből.


Ez pedig nagyrészt a rendezés és a színészek érdeme, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy játékuk világos és érthető legyen, olykor a szokásosnál nagyobb gesztusokkal operálva, de semmiképpen sem modorosan. Különösképpen kiemelkedik az Izabellát alakító Martyna Kowalik, aki színpadi jelenlétével messze kimagaslott a játszók közül. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a mellékszereplőkről sem, pontosabban közülük is a jegyzőről (kinek személyét a színlap jótékonyan elfedi), aki szerepével értelmet adott annak a már-már elcsépelt mondásnak, hogy nincs kis szerep, csak… Az általa alakított figura egy kissé feminin vonásokat mutató, olykor elkalandozó és általában rossz ritmusban érkező alak. Ám arra tökéletesen alkalmas, hogy funkciójának eleget tegyen: játékával segítette a főszereplőket a kellő mértékben alájuk dolgozva.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Kiss Zoltán

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts