Adél esete a nimfomániával

Az előadás előtti fél órába rökönyödve, míg kortyolgattam a sörömet, azon gondolkodtam, hogy mi mindent lehetne írni erről az előadásról csupán a címe és a rövid ismertetője alapján. A Nimfománia mint cím óhatatlanul játékba hoz két gondolatot – az egyik Lars von Trier felkavaró filmje, A nimfomániás, a másik gondolat pedig éppen ebből a filmből táplálkozik, hogy az előadás ezzel a címmel arra tesz kísérletet, hogy ne csupán egy nő nimfomániájáról, hanem a betegségről magáról mondjon el valamit. 


Az ajánló sejtet egyfajta történetet „valahol a közeli Távol-Keleten”, belebegteti, hogy az előadás műfajok közötti kalandtúra lesz, illetve, hogy a történet egy nőnek a története, aki „ráun a kocogásra”, az „ütni vagy futni” gondolatára. És, persze még sok minden, ami megfogalmazhatatlan, ami csak egy-egy érzés. A kérdés csak annyi, hogy a viszonylag magasra rakott lécet mennyiben ugrotta meg az előadás? Illetve az, hogy a fent vázolt elvárásokat milyen mértékben kerülte meg (amely ha bevalljuk, ha nem, a színház egyik alapvető feladata).

Az előadás tere fojtogatóan egybemosódik a nézőtérrel, adott az interakció, melyet a II. felvonás elején ki is használnak majd (anonim nimfomániások terápiája). A kép, amely a nézők elé tárul különös. Lehangolóan merev tekintettel, csendben előrebámuló színészek, míg a tér „L” alakban szelt másik részén egy szobában egy nő és egy férfi – szintén merev tekintettel. A darab első jelenetében egy nimfomániás feleség mindennapjával szembesülünk: hirtelen fellángoló szexuális vágy, a férj elutasító magatartása, mely úgyis megtörik a nő beteges akarata alatt. Az aktus utáni kapkodó öltözködés, közben verses dialógus az érzéketlenségről, a valódi szexuális vonzalom hiányáról – tökéletes összefoglalása annak, hogy pontosan mi is a lényege az erotomániának. A szoba eleve egy bensőséges, nagyon személyes atmoszférát teremt, amelyben ennek a nőnek a szexuális túlfűtöttsége zavaróan idegen. 


A második jelenet lényegében egy nagyon jó ötlet megnyilvánulása. Miután Adél (a nimfomániás) elindul a férjétől, buszra száll, ahol a már fent idézett merev arcú karakterek, egy pap, egy orvos, egy terhes anyuka, illetve a tulajdonképpeni buszvezető várja, hogy zenés-táncos utazást tegyenek a „közeli Távol-Keleten”. Nem vagyok híve az erőltetett analógiáknak (senki sem az!), de ez a jelenet egy az egyben idézi a Krétakör online politikai műsorának egy részét, melyben szintén mint az előadás ezen része nyílt humorral és kegyetlen éleslátással mutatja meg az aktuálpolitika helyzetét. Véleményem szerint, amekkora ötlet volt ez a metszet a jelenlegi magyar társadalomról, annyira volt (az előadás struktúráját tekintve) hasztalan és felesleges. Ez az idegenvezetés lényegében egy pillanatra megnyitott egy olyan diskurzust, melyet egyáltalán nem vitt aztán végig az előadás során, teljesen súlytalanul lebegett. Hiszen az addigra már kialakított szubjektív dimenziót a szobával, a családi élet megvillantásával, megtörte ez az indokolatlan politizálás. 

Az előadás további része csak még inkább elmélyíti a személyességet, a gyóntatófülkében elmondott egymásra lazán reflektáló monológok, a nőgyógyász rendelőjében tett látogatás, majd az Adél életében való törés utáni kupleráj közege, majd később, a már ismert szoba, mind-mind kizárja, már a terek megválasztásával annak a lehetőségét, hogy az előadás többet mondjon el, mint egy nő betegségének a történetét.

Adél lényegében azért válik nimfomániássá, mert gyereket akar szülni. A gyerek, mint az anyaság legegyértelműbb szimbóluma, a nőiség apoteózisa (és ez egy elképesztően bátor húzás a szöveg íróitól) kegyetlen ellentétbe kerül ebben az előadásban a nimfomániával. Tulajdonképpen „a cél szentesíti az eszközt alapon” Adél lefekszik mindenkivel, bárkivel, hogy a darab elején látott terhes nő ő maga lehessen. Az előadás maga valami olyasmi kérdést tesz fel, hogy betegségnek minősül-e az, amikor egy nő ennyire gyereket akar? A társadalmi nyomás teszi-e a nőket ilyenné, vagy létezik valami belső, erre való túl erős hajlam? Megválaszolni nem volt elég potens sem a szövegkönyv, sem a rendezés.

E kérdések sajnos nagyon nehezen fogalmazódnak meg a darabban, melynek az okát talán abban találhatjuk meg, hogy nagyon ritkán veszi magát komolyan. Azok a részek, amelyek valami súlyosabb témával foglakoznak – például a bordély-jelenetben, amikor az egyik lány elmeséli a szörnyű élettörténetét, mely tele van erőszakkal, lelki és testi nyomorral, ijesztően valóságosnak tetsző helyzetekkel, de néhány másodpercnyi szünet után (amikor a nézők még képtelenek feldolgozni mindazt, amit hallottak) kedélyes részegek jönnek dalolva, majd egy olcsó vásári komédiába illő koreográfiát eltáncolva – nevettetnek. 

A rendezés nagyon nagy hibája az, hogy valóban elképesztően merész és ügyes ötleteket nagyon lazán fűz össze. Részleteiben – fantasztikus. Egészében – széteső, heterogén közeg csupán. Ugyanakkor azok a képi megoldások, amelyek jellemzik az előadás egészét igen érdekes gondolatok lelőhelye. Csak ajánlani tudom.

Összefoglalva, a Nimfománia lényegében a lehetőségek előadása volt, amit (mint írták is) valóban nem ajánlatos első randin megnézni, ugyanis a megjelenített karakterekben óhatatlanul felfedezzük énünk egy titkolt szelvényét.

Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Juhász Éva

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts