Éjszaka az SZFE-n

Habár még a hármas metró is összeesküdött az ellen, hogy részt vegyek az idén ötödik alkalommal megrendezett Színházak Éjszakáján, végül mégis csak odaértem a Színház-és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épületébe. Olyannyira, hogy ott is maradtam az est további részére is. 

Horváth János Antal és Olasz Renátó darabjával, az Utolsó estém a Földönnel kezdtem a napot. Volt szerencsém márciusban a bemutató után pár nappal látni Olasz Renátó első rendezését, így a – többedmagammal együtt – földön kucorogva kíváncsian vártam, vajon alakult-e, változott-e az előadás az SZFE pincéjének pódiumán. Mint minden színházi alkotás, az Utolsó estém a Földön is az elmúlt hónapokban csiszolódott, lazábban kommunikált a nézőkkel, de esszenciáját, autentikusságát megőrizte. A Cethal Gyomrának rothadó, gátlástalan világát hol mitikusan, hol komikusan idézték meg a színészek. Provokatív hangvételükkel és a társadalom rétegződésének gúnyos bemutatásával egy okos és merész társadalomkritikát fogalmaztak meg, mindezt magabiztosan és kellő humorral. Az előadás minden pillanatában azt sugallta: ezek a fiatalok tisztában vannak a helyükkel, és azzal, hogy mit akarnak. Ahogy a Cethal Gyomrában szépen fokozatosan oldódnak fel a tabuk és gátlások, úgy oldódik bele a néző is a darab atmoszférájába; olyan élmény ez, amit kár lenne kihagyni. 

Az előadás végeztével kisebb csoport rohant át a padlásra, ahol már tíz perce ment Karsai tanár úr beavató színháza. Aki esetleg nem ismerné Karsai Györgyöt: ő az a klasszika-filológus, színház-és irodalomtörténész, akinek hatására még az is kedvet kap elolvasni az Odüsszeiát, aki még belelapozni se szeret a könyvekbe. Beavató színháza, amely Euripidész Élektráját mutatta be, egészen különleges dolog. Az egész előadásnak tanóra-jellege van: a hallgatók felosztják a szerepeket, elkezdik játszani a darabot – majd megtorpannak, kiszólnak („ugye, tanár úr?”), kérdeznek. Mert kérdés, az természetesen mindig van egy ókori darabbal kapcsolatban. A nézőt pedig humorral, játékosan és eszméletlen kreativitással kalauzolják be az antik drámák világába, nem csak Euripidészébe, de Aiszkhüloszéba is, bebizonyítva, hogy az ókori görög tragédiák a 21. században is teljesen érvényes igazságokat mondanak ki. Szintén olyan élmény, amit érdemes átélni.


Az oka, hogy az estét végül végig az SZFE-n töltöttem, a hangulat volt. Ott tartott az épületet belengő lelkesedés és lendület, és az a mély értés, minőség, és tehetség, ami az előadásokat átitatta. Azt hiszem, a magyar színjátszás jövője még nincs veszélyben egy darabig.

Írta: Hirmann Blanka
Fotók: Lőrinczi Zsófia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése