A Recirquel Újcirkusz Társulat Párizs Éjjel című előadása nem színházi élményt nyújt a nézőjének. Ez egy felnőtt cirkusz tele humorral, iróniával, drámával, szenvedéllyel, de leginkább leplezetlen erotikával. A Vági Bence vezette első hazai újcirkusz-társulat sikerességét a lelkes nézői és kritikusi reakciók, valamint a folyamatos telt házas előadások igazolják.
Kezdés előtt 10 perccel a Fesztivál Színház terembe belépve már egyértelmű volt, hogy valami szokatlan következik. A színpadon, illetve a színpad előtt egy sorban asztalok és székek várták az oda jegyet váltó nézőket. Szólt a zene, de nem a hangszórókból, hanem a zenekari állásból. A harmonikás által játszott dallamnak köszönhetően könnyen a 30-as évekbe kerültünk, egy laza erkölcsökkel bíró, de rendkívül művészi mulatóba. Ez nem véletlen, hiszen a társulat előszeretettel vonja be a közönséget a darab során, komoly kifelé kommunikálás zajlik végig.
Egyed Brigitta színpadra lépésével kezdődik meg ténylegesen az előadás, aki, mint porondmester azonnal egy nézőnek ad feladatot. Így korán kiderül, hogy a színpadon és az első sorban helyet foglalók jobb, ha exhibicionista hajlamokkal rendelkeznek, és nem rettennek meg az erotika izgalmas, de nagyon nyílt formáitól. A férfiak például gyönyörű táncos lányok tálcájáról és testéről fogyaszthatnak különböző apró falatokat az előadás bizonyos pontjain.
A Párizs Éjjel szorosan összefonódik a magyar fotográfus, Brassaï nevével, akinek a 30-as évek éjszakai Párizsában készült képei ihlették az előadást. Vági azonban nem az egyes képeket akarta konkrétan megeleveníteni a színpadon, sokkal inkább a hangulatot és az atmoszférát. Ehhez tökéletes helyszín a Fesztivál Színház, ugyanakkor méretei némileg korlátozzák is az artisták munkáját. Igazán térigényes műfajról van szó, így egy átlagos színházi bemutatóhoz képest többször volt szükség színpadrendezésre. Viszont pontosan az előbb említett pajzán mulatói atmoszféra miatt, megéri néhány másodpercig a sötét színpadképet bámulva ülni, és várni.
Csanádi Judit Jászai Mari-díjas díszlettervező színpadán a vörös szín dominál, amibe nagyon jól beleillenek a Berzsenyi Kriszta által megálmodott fekete-fehér jelmezek. Ha nem ezekben, akkor szinte ruha nélkül látjuk az artistákat, akik könnyedén teljesítik az egyébként minden izomcsoportot igénybe vevő gyakorlatokat. Láthatunk handvoltizs számokat, zsonglőri bemutatót, valamint gyakorlatokat dupla kötélen, lengő kínai rúdon, feszes dróton, de nem maradhat ki a cirkusz szerves része, a bohóc sem.
„Nehéz most a szó, a tánchoz nem való”, hallhatjuk az előadás vége fele. Czigány Judit és Egyed Brigitta füstös hangja nagyon izgalmas aláfestést nyújt a táncosoknak és artistáknak, de a reflektorfény ebben az esetben tényleg nem a szavakon, hanem a mozdulatokon van. A mozdulatokon, melyek hihetetlen összhangban vannak a Sárik Péter szerezte zenével. Ennek az összhangnak és pontosságnak köszönhetően pedig még intenzívebben hatnak az egyes gyakorlatok a közönségre. Nézzük a több méter magasban lógó nőket és férfiakat, a pulzusunk egyre gyorsabb, és akkor a zenekar felől érkező crescendo tovább feszíti az idegeinket.
A különböző táncokban rejlő történetmondási lehetőségek már nem meglepőek az emberek számára, gyakran találkozunk vele. Viszont az egyenesen sokkoló, ahogy a földtől elemelkedve, csupán a testükkel és arcukkal mesélnek az artisták. Láthatunk szerelmet, erőszakot, a szexualitás különböző formáit, másságot, hallucinációt, elnyomást, női alárendeltséget, felemelkedést, ugyanakkor méltósságot, szerencsétlenséget, nevetségességet, és gyönyörűséget is. Szavak nélkül.
A történet a párizsi éjjel sokszínűségéből, kavalkádjából indul, egyre mélyebbre süllyed, drogokba és prostitúcióba, aztán kiemelkedik ebből. „Miénk a világ, hol vannak még csodák”, hallhatjuk a fináléban. Csodát lát a néző. Valamit, ami új, ami kicsit talán még meg nem értett, ami nem feltétlenül színház, de kétségtelenül lélegzetelállító, és nagy jövő előtt áll. Ez pedig az újcirkusz.
Írta: Mihalek Anna
Fotók: photonet.hu, mupa.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése