2011-es hadjárata után 2015-ben Ernest Cline a 80-as évek popkultúrájának lobogója alatt újra harcba hívta híveit. Az utazás nem volt zökkenőmentes, ugyanis a megjelenés csaknem egy hónapot csúszott. A böjt alatt kutatómunkával csillapítottam éhségemet. Jól ismerem magam is a népbölcsességet, miszerint a könyveket nem a borító alapján kell megítélni, de én inkább az „egy igényes kiadvány még senkinek sem ártott meg” hitvallást követem. S bár a csúnya külső nem jogosít fel senkit egy könyv kiközösítésére, valljuk be, mindannyian nagyobb gusztussal látunk neki egy étvágygerjesztő fogásnak.
Ebből a szempontból az amerikai példány minden igényt kielégített. A kemény fedél, az igényes grafika és az olyan „apró” meglepetések, mint a porvédő papír belső oldalát díszítő űrhajó (később Glaive vadász) tervrajza mondhatni az egekbe tornázta az elvárásaimat. Magasabbról nagyobbat lehet esni…
Megérkezett a felnőttek Télapója – már ha az ember megszűnt hinni a Mikulásban –, a futár. Azonban az izgatottságom hamar kiábrándultságba csapott át. Az „eredeti” kiadvány koncepciójából ugyanis a könyv nem sokat őrzött meg. Önmagában nem igazán lehetne csúnyának mondani, de elődjével összehasonlítva sajnos komoly hiányosságokkal küszködött. De hát magamra vessek, igaz?
Következett a boncolás. Kiéhezve vetettem magamat a régóta várt történetbe, azonban már az első oldalaknál feltűnt, hogy a könyv dinamikája merőben eltér az elődjéétől. Már a regény közepéhez közeledtem és még mindig úgy éreztem, hogy „Jó ez, jó ez, de mikor indul már be”.
„A második felénél” – válaszoltam meg utólag. Olyan volt, mint mikor borzasztóan álmos az ember, de esélye sincs az alvásra. Egyre csak romlik és romlik a helyzet, mire már a végén ott tartunk, hogy akkor igen, itt az idő, hogy megtanuljunk állva aludni, mire hirtelen átlendülünk a holtponton és úgy érezzük, annyi energiánk van, amivel egy egész életet le tudnánk élni anélkül, hogy egy percet is „elpocsékolnánk” belőle olyan gyarlóságokra, mint az alvás.
A történet alapjait tekintve egyébként nem sokban tért el elődjétől. Adott volt a tipikus „kocka” gimnazista, nulla jövőképpel, de hősi ambíciókkal. Azonban Cline-nak sikerült annyira eltérő környezetbe ágyaznia a történetet, hogy a könyv olvasása alatt egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy megálljak és a két mű közötti párhuzamokat kezdjem elemezgetni. Ez pedig nem véletlen.
A regény megírását alapos kutatómunka előzte meg, ami meg is látszik a végeredményen. Egy pillanatra sem kételkedtem egyetlen szavában sem, s bár az űrkutatás és az asztrofizika terén elég hiányosak az ismereteim, meggyőződésem, hogy a nálam tájékozottabbak is jó szájízzel nyelnék le a felszolgált falatokat.
Azonban a könyv egyik legnagyobb bája, egyben kétélű fegyver is. Mindannyian találkoztunk már a felismerés bennfentes pillanatával, amikor egy filmben a kedvenc könyvünkből idéznek, vagy csak a legjobb barátunkkal összekacsintunk egy belsős poén alkalmával. Esetünkben az Armada (és úgy általánosságban az Ernest Cline regények) ez a legjobb barát.
Ha megfelelő előismerettel vág az ember a könyvnek, úton-útfélen utalásokba botlik, és régi ismerősként mosolyoghat össze a regénnyel minden felismerés alkalmával. Viszont ha nem könyvekkel, filmekkel, sorozatokkal és videojátékokkal bélelt rácsos ágyba születtünk – kis költői túlzással persze –, akkor sajnos csupán a kirekesztett értetlenkedő szerepe marad és kapkodhatjuk a fejünket, hogy a két jó barát ugyan minek is örül annyira.
Írta: Regele Tünde
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése