Vallás, ima, elvakultság. Megszállottság, érdek, hazugság. Család, pénz, mámor. Hit, kereszt, hamisság. Otthon, ártószándék, házasság. Szemfényvesztés, magamutogatás, csalárdság. Vakság, csalás, gazdagság. Szerelem, vágy, bűn. Csapda, csalódás, igazság. Leleplezés, törvény, nyomor. Hal. Apropó, mit keres a színpadon egy hal? Színjáték!
Szeptember 08-án mutatták be a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Fesztiválján, Szikszai Rémusz rendezésében a Parti Nagy Lajos által írt Molière: Tartuffe című művet. Az előadást a Jászai Mari Színház színészei prezentálták. A történet már jól ismert, az író azonban élt a modernizáció eszközével, s megreformálta, ma is könnyen fogyaszthatóvá varázsolta a dráma nyelvezetét. A kérdés tehát adott: Szabad-e megváltoztatni azt, ami már bevált? A választ maga a darab fogalmazza meg egyértelműen: Igen, ha az előadás működik, s az igazi értékek, a jelentéstartalom, az árnyalt jelenetek, a hamisság tükre nem veszik el a felszín alatt.
A modernizált nyelvhez igazodnak a jelmezek és a díszlet is. A XVIII. századi klasszicizmus pompája nem jelenhet meg a színpadon teljes valójában, de megtalálható minden egyes másodpercben. Ezt teszi lehetővé az alaptörténet megtartása, valamint a jelzés értékű kosztümök. Másfajta klasszicizmus ez, hiányzik a szó szoros értelmében vett fényűzés, helyette az Isten által elhozott hit s világosság uralja Orgonék házát. A kevés díszlet ellenére a szereplők remekül használják ki a teret, s játékukkal szinte életre kelnek a díszletek is.
A darab egy óramű pontossággal működő szerkezet, ahol mindennek helye van. Jól érzékeltetik a felvonások váltását az égő gyertyákkal. A zene pedig, mely szintén igazodik a nyelvezethez, modern, ezáltal jobban fokozza a feszültséget. A néző szinte már elvárja, hogy történjen valami kísérteties, ugyanakkor nevetséges dolog. S a közönség úgy nevet, hogy tudja, valójában szomorúnak kellene lennie.
Danis Lídia játszi könnyedséggel formálja meg Dorine-t. A cserfes, szókimondó lány, aki előszeretettel száll szembe munkaadójával, együttérzést kelt bennünk. Ő az egyetlen a házban, aki tisztán lát, s tesz is azért, hogy a számára fontos embereknek jobb legyen. Igen ám, de mi van akkor, ha ezt nem hagyják? Lídia már a jelenlétével is uralja a színpadot, bár szerepét illetően nincs könnyű helyzetben. Dorine-nak úgy kell megváltoztatnia a család sorsát, hogy akik Tartuffe ellen vannak, látszólag ők sem a szövetségesei.
Megyeri Zoltán kiváló Orgon, aki feleségét új bálványra cserélte. Neve pedig: Tartuffe. Orgon szócsatája Dorine-nal teljesen kiélezi a konfliktust, ennek következtében két pártra oszlanak a szereplők, s a később becsatlakozóknak is választaniuk kell: beállnak a sorba vagy ellentmondanak, de akkor szembe kell nézniük a megtorlással. Az elvakultságig megtérített családfő nem lát tovább az orránál, s engedi, hogy egy csaló lakjon a házában, s élvezze annak minden kényelmét. Nem fél szembeszállni saját véreivel sem. Megyeri Zoltán arcán pedig remekül tükröződik az indulat, mikor valaki megpróbál neki ellentmondani. És akkor, mint valami isteni sugallat, hirtelen előáll a legkézenfekvőbb tervével: Tartuffe-nek el kell vennie az egyetlen leányát, Mariane-t.
Parti Nagy Lajos nem változtatja meg az eredeti művet, meghagyja a Moliére korában már jól bevált retardációt (késleltetés), így Tartuffe-öt csak a harmadik felvonásban ismerhetjük meg. Crespo Rodrigo (Tartuffe) már a szemeivel rabul ejti a közönséget, játéka pedig csak fokozza a hatást. Egyedül talán a nézőt nem lehet becsapni, befolyásolni viszont igen, s pontosan ezt kívánja megjeleníteni Szikszai Rémusz, a rendező is.
Furcsa, hogy Dorine helyett valaki mástól kap ultimátumot Orgon, ő pedig az újonnan felvilágosult fia, Damis (Dévai Balázs), aki leleplezi, hogy Tartuffe légyottra invitálja mostohaanyját, Orgon feleségét, Elmirát. A mindenre kész Dorine nem képes szövetségre lépni Damis-szal, viszont Damis nem talál szövetségesre Elmira személyében sem. A már megállíthatatlan Orgon pedig visszavonhatatlan lépésre szánja el magát: kitagadja fiát, s minden vagyonát Tartuffe-re íratja.
Egy nagyszerű rendezői húzás következtében a negyedik felvonásra nyilvánvalóvá válik, hogy ki az úr a háznál. Major Melinda kezdetben talán úgy tetszelgett Elmiraként, mint egy szunnyadó vulkán, valójában azonban, ha összerakjuk a Szikszai Rémusz által megálmodott képsorokat, rájöhetünk, hogy vívódik, s csak arra vár, hogy kitörhessen. A nélkülözött nőt eldobják, megfenyegetik, s előkerül az üvegcse, mely az elfogadást jelenti számára. Tehetetlenné válik a férfiak elnyomása alatt. Ahogyan Elmira ráébred saját hibáira, s meglátja a megoldást, úgy szárnyal vele együtt Major Melinda is. Ő maga készíti elő Tartuffe bukását. A szerepek felcserélődnek, az elszánt csábító szerepében ezúttal Elmira jelenik meg. Az asztaljelenet pedig, ahogy azt elvárjuk, piedesztálra emeli az egész darabot. A kérdés adott: Menthető-e még a helyzet vagy végleg elveszett minden? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
Végül, de nem utolsó sorban, meg kell említenem a főbb szereplők mellett Pernelle-né alakját is. Bajcsay Mária előadásában értelmet nyer az, hogy mit is hívunk mi jellemkomikumnak.
Szikszai Rémusz mesteri rendezésének köszönhetően, a nézők mondhatni három darabot láthatnak megelevenedni a színpadon. Tartuffe művészi színjátékát, melynek eszköze a vallás, célja pedig egy család teljes tönkretétele. A család drámáját, egy idegen térnyerésének következményeként, valamint magát az egész előadást.
Tanúságként levonható, hogy a mai világban is bármikor találkozhatunk Tartuffe-höz hasonló személyekkel, s nekünk kell észrevenni hamisságukat. Ám mivel ők nem fogják magukról, így nekünk kell róluk lerántani a Tartuffe-álarcot.
A végére érthetővé válik, hogy miért is jelenik meg valójában a hal. Talán nemcsak azért, hogy a végrehajtó még egy elemet felírhasson arra a listára, hanem azért is, mert a halnak mindig jár a szája, mégsem mond semmit. Elképzelhető azonban, hogy ő lát a legtisztábban, s neki van a legnagyobb igaza…
Írta: Rojkó Enikő
Fotók: Jászai Mari Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése