A hattyúk tavának új lakói

„A hattyúk tava ihlette előadás” – áll a rövid leírásban. De tulajdonképpen ez inkább egy elegáns műfajmegjelölés, mindenesetre alcím lehetne. Kálmán Eszter rendezése egy egészen lecsupaszított, tisztán a játékos kreativitásra, a tánctudásra valamint az audiovizuális hatásokra építő új feldolgozását adja a Csajkovszkij-balett történetének. Mindezt úgy, hogy az egyik kezével az eredeti balett zenéjét vezényli, míg a másikkal a tó új lakóit terelgeti beljebb a Trafóba.


Mozgások túlnyomórészt szabályos egymásutánja adja a táncot, a táncművészetet. Mint mindennek, ennek is megvan a maga történelme, a bevett, kanonizált formái. Ha táncról, balettről beszélünk talán az első, ami eszünkbe jut az A hattyúk tava, a balettnek tulajdonképpen ez a darab a prototípusa. Nem véletlen, hogy A tó éppen ehhez a nagyon is berögzült asszociációhoz nyúl, hogy felforgassa azt. A Csajkovszkij-mű eszközzé válik az alkotók kezében, mellyel a maguk történetét kívánják előadni, ezzel két dolgot érnek el, egyfelől a táncról, a balettről alkotott elképzeléseink teljes felborítását, másfelől egy önmagában megálló, az ihletadó műről egyértelműen lefejthető előadást.

A kapcsolat a két darab között megmarad a zene révén. A Kákonyi Árpád és Friedenthal Zoltán komponálta zene hídként funkcionál az eredeti és az új mű között, hiszen Csajkovszkij dallamain alapul az egész koncepció. Sőt, tulajdonképpen a különböző ambivalens effektek, valamint a beemelt betétek (A pancsoló kislány, Michael Jackson) egy kulturális közeget hoznak létre, amelyben a két előadó, a bábszínész Bercsényi Péter és táncos-koreográfus Dányi Viktória, kényelmesen fordíthatják a kreatív energiáikat a mozgás által kifejezett érzések átadására. 

Ezekről az érzésekről nagyon nehéz beszélni. Zavart, olykor kellemetlenül érthetetlen dolgok történnek a színpadon, a reflektorok fényében bizonytalanná válik, hogy a falra vetülő árnyék még valóban egy testhez tartozik-e, vagy leválva róla már régen új életet kezdett. Nehéz eldönteni azt is, hogy kire lehet figyelni? Bercsényire, aki a leghétköznapibb dolgokban (egy zsebkendőben, egy törölközőben vagy ruhacsipeszben) látja meg énjének folyton változó kivetüléseit, vagy inkább csak Dányi Viktóriára, aki elképesztő energiával és gyönyörűen kecses nőiességgel játssza be nemcsak a színpadot, de talán még a szomszéd kis utcákat is. Felkészült és dramaturgiailag pontosan ritmizált előadók, akik a zenével, a fénnyel, egymással és az egész környezettel folytonos interakcióban vannak. 

Az előadás „legmaibb” pontja, mely hangsúlyosan távolítja el az eredetitől, egy gyönyörűen morbid jelenet. Dányi Viktória erős megvilágításban a szín közepén áll összeroskadva. Bercsényi mint bábszínész odalép hozzá, és a testének különböző pontjait egy tollal megjelöli, majd bábozni kezd vele. Ez egyértelműen Dányi nagy szólója, de ennél sokkal több, ez egy egészen zseniális kérdésfeltevése annak, hogy mit jelent ma táncolni, hogy mi a kortárs tánc? Amikor  a mozdulatok elfogynak (ahogy az előadás során elfogy szépen lassan A hattyúk tava), akkor marad a test mint komplett egész, amely már a zenének, a fénynek és egy ügyes előadónak a bábja. 


Az előadás végére a hattyúk tavát szimbolizáló és A pancsoló kislányra bájosan reflektáló felfújható gumimedencébe érnek a tó új lakói, elfoglalva méltó helyüket egymásra találva.


Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: www.cafebudapestfest.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése