1984-ben járunk. A Kádár-korszak a végéhez közeledik, a Traubisoda, a Kőbányai sör és a Melódia szelet időszaka ez, és persze Amerikáé. Szép az élet a legvidámabb barakkban, de azért még mindig szebb lenne odakint. A Dés Mihály Pesti barokk című regényéből készült darab ebbe a korba repít minket vissza. Színpadi változatát Kern András írta, az a Kern András, aki szereplője is az előadásnak, de ne szaladjunk ennyire előre.
Koszta János (Szabó Kimmel Tamás) az angol-francia szakot végzett bölcsész, pesti. „Rendíthetetlenül pesti”. Ez a tény és a nagymamája (Kern András) a két biztos pont az életében. Persze dolgozik: fordít és lektorál, színdarabot ír; szórakozik, jár a Klubba; szerelmes lesz, hol éppen a Mariba (Bánfalvi Eszter) vagy az Évibe (László Lili). „Még van jó fél éve a jelképekkel halmozottan terhelt sorsfordulóig”, de nem jut egyről a kettőre, képtelen döntéseket hozni, elszánni magát bármire is. Például, hogy Amerikába menjen, és onnan soha többet ne is jöjjön haza.
Az alacsony, mellmagasságig érő díszletben, ahol kétrét kell görnyedni, hogy beférjenek az ajtón, vagy amikor a miniatürizált autóba hárman préselődnek, egyértelmű, hogy János kinőtte már ezt a világot. Mint egy nagyra nőtt óvodás, aki nem találja a helyét, egyre csak játszik, és közben nem veszi észre, hogy van, amit komolyan kellene venni.
Az első felvonás színtiszta szórakozás. Nem is lehetne másként. Már önmagában az a tény, hogy egy férfi nőt alakít, humorforrás. Ami persze elsülhet rosszul is, de a Kern András által megformált nagymama nem lesz sem ízléstelen, sem önmaga karikatúrája.
Kicsit mégis zavarban vagyok, nem igazán értem még, hogy ennek a nagy összevisszaságnak mi lesz a vége. Tudom, hogy elsősorban korrajz ez a ’80-as évekről, így éltek, szerettek, dolgoztak, nevettek, féltek akkor az emberek. A többiek, mi, pedig számtalan elbeszélésből hallottunk a gulyáskommunizmus időszakáról. Így tehát mindenkinek ismerős a tárcsázós telefon, az állólámpa, a fotel, a tapéta, még a képek aranyszegényének kopottsága is. A zenei aláfestést a ’80-as évek slágerei biztosítják, Tolnay Klári énekel, és felhangzik a Házibuli ikonikus zenéje, a Reality is. Mégis, mi a célja ennek az egésznek?
A második felvonás mindent megmagyaráz. Az események felgyorsulnak, nevetünk bár, de lényegesen kevesebbet. Elkomorodunk, ahogy János világa meginog, mert kimozdítják onnan a biztos pontot, a nagymamát. Itt az ideje, hogy felnőjön végre. Ekkor válik egyértelművé, hogy nem olyan habkönnyű vígjátékkal van dolgunk, mint amennyire elsőnek annak tűnt.
Jellegzetes kellék a táska. Akkora, amekkorába emberek életeket szoktak becsomagolni. Háromszor is feltűnik a színen, és változást jelez. Míg Évike beköltözik János életébe, János kiköltözik Mariéból, Gábor (Schruff Milán) pedig elhagyja az országot, végleg.
A fénnyel való játék, földöntúli érzetet teremt kétszer is, amikor Évi mint egy látomás jelenik meg a színpadon. Először csak a sziluettje kivehető, a fehér ruhában, mint egy ártatlan angyal, a pirosban pedig, maga a megtestesült csábítás, amikor utoljára áll a színpadra.
Kedvenc jelenetemben János és Gábor egy piros kockás asztalnál beszélget. A fejük fölül világító lámpafényben csak az asztal látszik élesen, ők félig sötétben vannak, bármelyik pesti kocsmában is lehetnének. A cigarettából felszálló füst kirajzolódik, mintha egy remekül beállított fotó lenne, olyan szép ez a kép.
Szabó Kimmel Tamás bravúrosan alakítja a „művészlelket”, a „szabadúszó értelmiségit”. Laza, ironizál, anekdotázik, szórakoztat, hanyagul viseli a fekete nadrágot és fekete garbót, a lódenkabátot. Majd egészen megrendül, amikor világa darabokra hullik. Karaktere, tipikusan az az ember, aki időnként már sok is. Valami nincs rendben a háttérben, valamit takargatni kell. A barokk kifejezést ebben az értelemben is használhatjuk. Koszta János túlzás.
Kern András, ahogy már korábban is említettem, brillírozik a nagymama szerepében. Mellettük még Mészáros Mátét tudom kiemelni, aki Ernőt, a nagybácsit alakítja. Olyan intenzitással tűnik fel a színpadon, hogy szinte feldúlja a teret, átviharzik rajta, miközben viccet mesél, énekel egy sort, és bekap egy falatot.
Az előadást végigkíséri még egy „szereplő”, akiről mindenki beszél, de csak a legutolsó jelenetben „tűnik fel.” Ez pedig a lyuk a falon, amit az IKV vízvezeték szerelői hagytak hátra. Ez a lyuk nemcsak „átjáró” a szomszédba, hanem János számára átjáró egy másik életbe is. Miközben lótuszpózban ül, a nagymamája hangját hallgatja a magnóból, és a háta mögül érkező fény körberagyogja, ő is „megvilágosodik”. Utolsó mondata: „Most végre boldog vagyok”.
Vajon igaz? Vagy ironizál? Túloz? Megint csak takarja a lényeget? Ahogy eddig is tette? Akárhogy is van, a fékevesztett nevetésből végül egy nagy gombóccal a torkunkban távozunk a nézőtérről.
Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Takács Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése